Nem vagyok gasztroturista, de enni kell, és ha már, akkor legyen helyi és finom.
Valamiből meg is kell élni, ezért (a szellemi-lelki épülés mellett) odafigyelnek a turizmusra. Bár a szuvenírüzletek nem szoktak első számú célpontjaim lenni, most nem kerülöm el őket messziről. Miután fizettem, még marasztalnak, jól jön egy kis üldögélés a melegben a zöld teával és ropogtatnivalóval. A gesztus nem mentes a finom üzleti megfontolástól (a delikvenst az üzletben tartják jó érzéseket keltve benne pár kedves szó kíséretében, így mást nem is tehet, mint tovább nézelődik, s hát könnyen megtetszhet neki még valami).
Bár már voltam ott, másodjára sem unom végignézni a Reihokan múzeumot, ahol régi Buddha-szobrokat láthatok meg szőnyegeket, egyéb kultikus tárgyakat. A pénztárnál számos hirdetés kapcsolódó programokról, innen értesülök egy hagyományos festményeket bemutató tokiói kiállításról, ami szintén célja ennek az utazásnak. Egyik jó hozza a másikat.
Kert Kanazavában
Buszom épp nem indul, de annyi időm van, hogy gyalog nekivágjak a fogaskerekűhöz vezető kanyargós, lejtős útnak, amire amúgy is vágytam. Egy-két japán varjú töri meg a csendet, ami annak része marad, hiszen a természeté. A madár amúgy inkább a mi varjúnk és hollónk közötti átmenet, egyedi hangja mindig csak azt tudatosítja bennem, hogy Japánban vagyok, ezért cseppet sem bánom, ha megszólal.
A madárról egy másik is eszembe jut, a náluk szimbolikus daru. Előző itt jártamkor kaptam egy nénitől vásárlásom mellett bónuszként. Mint mondta, ő hajtogatta. Azóta a levegőben szárnyal anyukám szobájában.
A kanazavai kastély részlete
Közben leérek a fogaskerekűig, mely a vonathoz visz. Beugrom egy büfébe, ahol a szokásos álmélkodás követi érdeklődésükre adott válaszomat, hogy Magyarországról érkeztem. A nénike ajánlgat valamit a csemegéi közül, ám ez az is teljesen más természetű, mint nálunk. Otthon egyénfüggő: valaki vagy meg akar szabadulni az árujától vagy valóban jót kínál, itt viszont úgy szokás javasolni valamit, ha ő maga is meggyőződéssel vallja annak a terméknek a kiválóságát. Mindenesetre még nem csalódtam, ahogy a guszta mocsiban, ebben a ragadós, puha rizslisztalapú édességben sem.
Gésanegyed gésa nélkül Kanazavában
Másnap már igazán kihasználom a vonatbérletemet: Oszakából Kanazavába utazom. Egyik első könyvrecenzióm szólt Kamazava József írásáról, aki évtizedekig élt ott – így kezdett érdekelni a város, a kastély, az impozáns park, a múzeum, a gésanegyed, a folyópart, illetve az a ház, ahol egy ideig Macuo Basó lakott. Nem ritkaság, hogy elbeszélgetnek velem, most is ez történt. Kíváncsiak arra a messzi országra, ahonnan származom, és hogy miről mit gondol egy ilyen távolról érkezett ember. (A szállásomra, ahogy ezután is rendszeresen, hamarabb érek – letenni holmimat a megőrzőbe, hogy könnyedén fedezhessem fel a környéket.)
A kanazavai sötét szójaszósz nemcsak híres, de finom is
Nem vagyok gasztroturista, de enni kell, és ha már, akkor legyen helyi és finom. Tudtam, hogy a hely specialitása a sötét curry, amit megkóstolok a pult mellett egy kis vendéglőben, ahol kisgyerekes anyuka ajánl hozzá savanyúságot. Nem bánom meg, hogy hallgatok rá. Ez a fajta segítőkészség sem ritka náluk. A figyelmesség másik példája az a gyékényszőnyeg, amely sokfelé fekszik a járdákon, hogy meg ne csússzon az arra járó.
A parkban aztán lesétálom az ebédemet. Nem, ez nem kutyafuttató; gondosan megkomponált részletek mindenhol, szöszmötölő kertészek hagyományos öltözékben. A múzeumban nincs tömeg, a néhány hagyományos festmény lassan rávezet megérezni e képek strukturális lényegét, a semmit és a valamit, ezek egymáshoz képesti arányát. A semmi a valami kontextusa, foglalata, azaz a valami, az ábrázolt a semmihez, az üres részekhez képest értelmeződik. Kissé fáradtan ülök be a vélhetően Kanazava József munkálkodásához is köthető templomba, ahol nem sokáig maradok; hirtelen szégyellni kezdem, hogy nem minden percemet az ősi japán kultúrának szentelem.
Macuo Basó egykori lakhelye Kanazavában
Beesteledett, a szállás felé veszem az irányt. Csak egy kártyát kapok a portán, azzal kell eligazodnom a folyosók, termek, azon belüli egységek között, hogy megtaláljam az ágyam. Betűk és számok irányítanak a falon és az ajtókon. Nem sok vendég van ilyenkor. A szállásom mindig érdekes, most oldalfalak húzódnak az ágyam mellett, de plafon nincs, csak az egész terem plafonja pár méterrel feljebb. Ajtóm sincs, mindössze egy ponyva, amit lehúzhatok, hogy elválasszam magam a közös tértől. Erről-arról horkolás, magam is a kórusba csatlakozom.
Írja: Dominka Ede Harald
