Igen, ez is nagy Buddha, olyannyira, hogy a legnagyobb. Nem régi, nincs ilyen értelemben kultikus jelentősége, de az idősebbek is meghajolnak a hatalmas állványzatra szerelt panelek előtt, azaz szerintük is jelen van Buddha szelleme.
Hamarosan feltűnik a kivilágított Tokyo Skytree, amely a maga 634 méterével a világ legnagyobb tornya. Végigfut rajtam a tövében, honnan jöttem, Békéscsabáról, ahol a tízemeletes panelház számít magasnak, majd egyetemistaként a lakatlan húszemeletes házat bámultam Pécsen, hogy az milyen hatalmas, majd az ugyanekkora lakott házakat Szolnokon, végül a már igazán magas Eiffel-tornyot Párizsban.
Tokiói utcarészlet, háttérben a 634 méter magas Tokyo Skytree
Bemegyek egy nonstop kis szupermarketbe, amiből szerencsére rengeteg van Japánban, rendkívül komfortossá teszik itt az életemet. Az otthoniakban péksüteményt tudok venni, ami liszt, cukor, zsír, só, itt viszont előrecsomagolt készételeket, amit mindjárt be is tesznek a mikróba, s bent vagy kint elfogyaszthatom. A makizusival: feltekert szusival vagy az onyigirivel: töltelékkel kapható rizsszendviccsel sétálgatni is lehet. Ezek kicsomagolása önálló művészet, amire az első ide vezető utamon tanított meg egy japán, miután Frankfurtban őt sodorta a véletlen a szomszéd ülésre. Tőle tudom, az algapapír nem szalvéta, tessék azt is megenni.
Visszatérek lassan a szállásomra. Beérek a hálóterembe, ahol a szűk folyosó mindkét oldalán faszínű, óriási beépített szekrényre emlékeztet a berendezés. Zuhany után felmászom a felső polcra, elhúzom a függönyt s két négyzetméteres birodalmamban álomba merülök. Másnap a magasságok bűvöletében indulok a várostól északra fekvő vidékies kisvárosba, Usikuba, ahova, mivel különleges hely, nyilván sűrű a buszközlekedés. Nem egészen, de legalább még némi melegített készétellel kiülök egy parkba élvezni a januári napsugarakat. Elhaladva a hűségéről híres japán kutya, Hachikó itteni szobra mellett egy utcányira vagyok (a buszmenetrend hiányossága miatt adódott) átmeneti célom, az európai stílusú kastély felé a város közepén, aminek története mérsékelten érdekes; Denbe Kamiya a 19. század végén küldte el fogadott fiát Bordeaux-ba kitanulni a borászatot, amit az eredményesen teljesített is, erről tanúskodnak a kiállított tárgyak, fényképek s a kétszintes borpince.
Szállás a szekrényben, Tokió
Lassan indulhatok végre a buszomhoz, de kicsit elkeveredtem. Van előnye annak, ha nincs netem, többet kommunikálok így a helyi emberekkel. Válogatni éppen nem tudok, mert nemigen látok gyalogosokat, ám közeledik egy kisbabás fiatal nő. A néhány hónapos japán bébi életében én lehetek az első külföldi, sőt európai arc, könnyen lehet, hogy magyart itt többet nem is fog látni. Alaposan megnéz mindenesetre magának. A hölgy szintén az állomásra tart, ezért együtt megyünk. Megkérdezi, ahogy mások is: mi járatban Japánban. Elmondom a szokásos választ: szeretem a kultúrájukat, jelenleg pedig daibucu (vagyis nagy Buddha-túrán) vagyok.
Érdeklődik, nekem van-e gyerekem, feleségem, elmondom neki, hogy nincs. Odaérünk az állomásra, elköszönünk egymástól, bent áll a busz, végre felszállhatok. Ki van számolva az időm, mert a visszafelé járatokkal sem kényeztetik el az embert, de ekkor még nem tudom, mennyire így lesz. Az utolsó egy kilométeren újra és újra felbukkan, amiért jöttem, végül megérkezve azonnal a visszafelé induló buszt vadászom a menetrenden. Jó két órám van, nincs is több busz, ez elég lesz nekem, csak oda kell figyelnem, nehogy lekéssem.
A 120 méter magas Buddha, Usiku
Igen, ez is nagy Buddha, olyannyira, hogy a legnagyobb. Nem régi, nincs ilyen értelemben kultikus jelentősége, de az idősebbek is meghajolnak a hatalmas állványzatra szerelt panelek előtt, azaz szerintük is jelen van Buddha szelleme. Megnyugszom, hogy valóban jó helyen vagyok. Nem győzöm csodálni magasságát. A 120 méter éppen a háromszorosa a NewYork-i szabadságszobornak. Melléképzelem a szegedi dómot, amelynek keresztjei épp csak csiklandoznák a Buddha mellkasát. Belépek a szoborba, ahol kiállítások vannak többek között az építés folyamatát dokumentáló képekkel. Lift visz fel több állomáson át. Elhagyva a lábakat és a beleket a mellkasánál ér véget a látogató útja, réseken lehet kikukucskálni a messzeségbe.
Leírhatatlan a Buddhában lenni. (Igaz, a kamakurai szobor belsejében is voltam, abban azért volt különös érzésem, mert az a leghíresebb.) Még megveszem a kötelező emléktárgyat, olyant, aminek súlya, kiterjedése sem lehet, legjobb tehát egy vászonra nyomtatott szoborábrázolás.
Írja: Dominka Ede Harald
