Ismerik a magyar lángost. Azt mondják, nagyon finom, csak sajnos hizlal. És érdeklődnek, hová megyek másnap. Kamisikimi Kumanoimaszu – válaszolok, nem ismerik, képről sem.
Előkerült a jegyárusító bácsika, aki már látott külföldit, mégis kissé elcsodálkozik a szemerkélő januári esőben belépő idegenen, aki az egész területen egyedül járkál. De még sincs teljesen magára hagyva, mert ez az „ötszáz” Buddha-tanítvány szobrainak lakhelye. A sétány egy lejtős szikla tövében kanyarog, melynek kis mélyedéseiben ülnek ezek a megvilágosodást kereső alakok. Ki közelebb, ki távolabb már a bokrok közül sejlik ki. Némi ismerkedés után kissé fölélénkül az eső, behúzódok a mellettük tátongó Reigando barlang tövébe, ahol nem ér a víz. Itt írta a közismert kardforgató Mijamoto Muszasi Az öt elem könyvét, amely ma is népszerű. Igaz, a kétkardos harcművészet fortélyait ismernünk mostanság nem annyira jelent praktikus tudást, ám a küzdés megtanulása, helyes kivitelezése annál inkább.
A japánok számára is az egyik legvarázslatosabb hely, Kamisikimi Kumanoimaszu-templom, Kumamoto közelében
Maradt némi időm, ezért a kijárattól a másik irányba sétálok, amerre a susogó bambuszok hívogatnak. Kihalt parkolót pillantok meg néhány kanyar után, ahol az előbbi mester méretes szobra húzódik meg. Egy akkor érkező autóból kipattanó fürge alak kongat a szobor előtt lógó kötéllel, ahogy az a sintó templomoknál szokás, eldarálja a leggyorsabb imát, amelynek valaha tanúja voltam, majd elviharzik. Fontos tárgyaláshoz kérhetett támogatást.
Az ötszáz Buddha-tanítvány a hegyoldalban. Az Ungazendzsi története a 14. század közepén kezdődött, Kumamoto
A sétányon följebb lépkedve korlátokkal elkerített szobányi helyre érek, a távolban meglátom a hullámzó tengert. Mellette a bambuszerdő lombjában hasonló hullámok vándorolnak a hegy oldalában. Muszasi szobra mellett egy italautomata, itt a világ végén, hálás érzés önt el érte Japán iránt – nem először, különösen hogy meleg teát is ad a zimankós kilátóhelyen didergőnek. Néhány percet maradok, mielőtt visszafelé veszem az irányt igyekezve nem elszalasztani szokásos egyetlen esélyemet. (Voltam már hasonló helyzetben, a semmi közepén kétségekkel telve várva buszomat, ami ha nem jön, fogalmam sincs, mit csinálok. Ahogy azonban négy éve a Japán-tenger partján a sötétedés határán, úgy most is pontosan bukkan fel a kanyarban a remélt jármű).
Szállásomra érve két recepciós hölgy egymás szavába vágva kérdezget, hol jártam most, egyáltalán honnan jöttem, hogy kerülök Kjúsúra. Hogyhogy Kínában dolgozom. Ismerik a magyar lángost. Azt mondják, nagyon finom, csak sajnos hizlal. És érdeklődnek, hová megyek másnap. Kamisikimi Kumanoimaszu – válaszolok, nem ismerik, képről sem. Az egyiknek dereng valami. Ide a legbonyolultabb eljutni, ez a legmacerásabb vállalkozásom. Az utolsó buszom előtti várakozás alatt kis térképet kapok a célpontomról; az eligazító munkatárs lerajzolja, hogy jutok el oda a buszmegállóból. Veszek egy képeslapot, amin helyi festő ábrázolásában látom meg úti célomat. Erős indítás.
Mijamoto Muszasi - Unganzendzsi Templom
Végre beáll a buszom, a buszsofőr sem csodálkozik kevésbé. Mint kiderül, a másfél órás úton egyedül leszek az utasa, hiába a sok buszmegálló, sehol senki. Ő is beszélget velem, közbetoldva folyton: „most piros a lámpa, elnézést a megvárakoztatásért”, „balra kanyarodunk” , „elindulunk a buszmegállóból”. Megérkezem. Követve a kapott térkép utasításait hamar megtalálom a bejáratot. Sintó kapu. Ahogy az ilyen templomok előtt, itt is kezet kell/lehet/illik mosni. Nem vonz a hideg víz, a rituálé most igen. Égbe törő szugifenyők mindenütt, kétoldalt kőlámpásokkal szegélyezett lépcsős út vezet fölfelé. A célegyenesbe érek, amely a szentélyhez vezet – feltárul az ismerős kép anyukám egykori képeslapjáról. A Hotarubi no Mori e, vagyis A szentjánosbogarak fényének erdejébe-anime készítőjét nem véletlenül ihlette meg a hely.
Írja: Dominka Ede Harald
