Hogy is lehetne körbeírni, mi ez a „pécsiség”-vibe?

Parti Nagy Lajos telefonálgat („Az utolsó pécsi bérletszelvényem 1986 decemberéből való. Egy összvonalas Proust-volán teasütemény” (Félszép)), Havasréti a ruhatárhoz tart („a kozmoszcsápok összeérnek” (Űrérzékeny lelkek)), sietve érkezik Mikuli János, szalad a nézőtérre Keresztesi József („végtelen hajsza egy belső űr körül” (Nemzeti dal)). Szóval jó érzés a Bertók Költészeti Díj átadóján lenni: mosolyok, hazatérés-élmény, zenei csemegék, és az ingyen szendvics ígérete. A fejemben idézetek himbálóznak.

„Megküzdött azért, hogy pécsi lehessen” – mondta Bertók Lászlóról a programot bevezetve Nyáry Krisztián. Nem személyes történeteket mesélt el, hanem azt, hogyan találkozott Bertók költészetével.  Hogy is lehetne körbeírni, mi ez a „pécsiség”-vibe? Jöttmentek és a városban öröktől sétálók, és – igen, ismét itt tartunk – a periféria/centrum.

Ami nem hangzott el: a Jelenkor számára jótékonysági estben tetőző gyűjtés indul, illetve hogy a díjazottak köteteiből a helyszínen vásárolni, sőt, dedikáltatni is lehetett.

Az est a megszokott Sinfonia Nr. 3 „Priusz” hommage a László Bertók zeneművel indult (szerzője Balogh Máté) a Pannon Filharmonikusok előadásában, közben a koncertterem girbe-gurba falaira Bertók strófái vetülnek. (Vajon lehetne ide felvetíteni a laudációkat is legközelebb?)
Tavaly óta „kisdíjat” is átadnak, egy ígéretesen induló költőnek, ez idén Pál Sándor Attilát illette. Mohácsi Balázs versben mondott laudációt – frappáns volt és a PSA-univerzum alapos ismeretéről tanúskodott, ahogy a kérdései is. A téma a helyhez, röghöz, földhöz kötöttség körül forgott: mi a népi, mi a városi, melyik kedvez az alkotásnak. A beszélgetést PSA versfelolvasásai tagolták. Hogyan lehet  helyben (PSA) és időben (RZs)  OTTHON lenni valahol? Válasz helyett ideidézem az én egyik kedvenc PSA-versemet:
https://www.youtube.com/watch?v=SrLS0oaqkVA

Szünet következett. Az emelkedett éteri összeköttetést földi dolgok váltják, akaratlanul is hallom a pletykákat: ki kire hasonlít, ki kit nem kedvel, ki kit támogat. Balogh Máté Intrada című műve után (mennyire pécsi lett ez a dallam is) a mindig kiváló Mácsai Pál olvasott fel Bertóktól, a szöveget Ágoston Zoltán szerkesztette. Ezután vehette át Rakovszky Zsuzsa a nagydíját.

A kissé akadozó pódiumbeszélgetésben elhangzott, hogy a tradíció és a személyes megélés összefonódik, de gyakran eleve nincs vagy alig van női hangokon szóló hagyomány, s hogy a legfőbb élmények a gyermekkorból erednek, de a múltat ugyanolyan nehéz újraélni, mint elengedni.

„Ha tudtam volna… Istenem, ha tudtam volna…
De hát nem tudhatjuk a napot, sem az órát.
Talán lehetett volna kicsit jobban szeretni
a kék csíkos fotelt, a vázát és a rózsát –
de ettől persze még nem változott volna semmi.”

 (Rakovszky Zsuzsa verse, saját felolvasásában)

A város megjutalmazott: a ködös estében hazafelé kedvenc pécsi költőm hús-vér alakját vélem kibontakozni a homályból.

IGE
szavadelvűség

– írta például legutóbb. 

Pécsiség… hát, kedves Bertók László, remélem, sokáig őriz a város emlékezete. Boldog születésnapot, és viszlát jövőre!

Írta Harka Éva
Fotók: blkd.hu