...a recepciós elmondása szerint akad itt egy saját onszen is, megkeresem. Japán módra letusolok, ahogy kell, meztelenül beereszkedem a melegvizes medencébe. Első éjszaka kissé megfáztam, most gőzben a fejem. Mennyire más is tud lenni egy nap itt, mint az otthoniak.
Este kizombaparti lesz. Keresem a helyet, ami sosem egyszerű Japánban. Segítséget kérek, mint rendesen. A segítségem is bizonytalan, lehet, hogy kissé illuminált. Fekete ajtónálló igazít végül el. Nagy nehezen bejutok a bárba, ahol a tanári páron kívül három pár csetlik-botlik. A középkorú japán hölgyek lelkesen fogadnak. Jót táncolok egy bolgár lánnyal, a japán tanárnővel is lejtek, a hátamon érzem a bárpultnál iszogató férje tekintetét.
Kezd kikristályosodni ennek az utamnak a tanulsága: nézhetem a dolgokat innen is, onnan is. Ha úgy akarom, ez a parti félresikerült, ám a másik oldal ugyanúgy valóságos: kedves és/vagy ügyes partnerekkel táncoltam, szerettem a zenét, a hely hangulatos. És hát táncoltam Tokióban. Ebben a tudatban térek vissza újabb szállásomra, ahol a becsekkoláskor a háttérben szóló magyar zenére leszek figyelmes. Mint kiderül, ez a magyar szám a kedvence a recepciósnak, én meg elmondom neki, miről szól. „Ketten mindent átírhatnánk, te vagy a fény. Maradj itt, hogy lássak veled a sötétben!” – énekli Manuel. A recepciós hölgy elpirul.
Amalia, a tokiói tánctanárnő
Új hálótermem hasonlít a korábbiakra, de nem fából van minden. Lerakom a motyómat. Kalandos napom végén még elég éber vagyok: a recepciós elmondása szerint akad itt egy saját onszen is, megkeresem. Japán módra letusolok, ahogy kell, meztelenül beereszkedem a melegvizes medencébe. Első éjszaka kissé megfáztam, most gőzben a fejem. Mennyire más is tud lenni egy nap itt, mint az otthoniak. Átgondolom az eddigieket Japánban, végül az egész félévemet mérlegelem, amit Kínában töltöttem, aztán az összes japán utamat, sőt az egész életemet, a szépet, a jót, a rosszat, a csalódásokat és a hiányt. Reggel nekivágok a városnak. Kissé sznob kiállítóhelyre megyek, de a képek tetszenek. Hatalmas tradicionális kertje van a múzeumnak. Nagy várakozásokkal indulok tovább a Hokusai Múzeumhoz. Belépve a pénztároslány rákérdez: megfelelnek-e nekem a reprodukciók. Milyen reprodukciók? – kérdezek vissza értetlenül. Hát – kezdi szánakozó kifejezéssel –, sajnos, most restaurálják az eredeti képeket, és addig csak ezeket lehet megnézni.
Hálóterem Tokióban
Érdekel? – kérdi újra. Nem – mondom –, ilyet otthon is tudok nézni Békéscsabán, nem kell Tokióig eljönnöm hozzá. Felderült arccal közli erre, hogy jöjjek vissza jövő héten, akkorra készen lesznek. Holnap lesz itt az utolsó napom – lombozom le mindkettőnket. – Akkor mit csináljunk? – teszi föl a költői kérdést. – Én szeppukut – hozom zavarba, amin kínosan nevet. Elbúcsúzunk egymástól, csalódottan távozom.
Az Edó múzeumban viszont sok mindent látok: szamurájpáncélt, festményeket, százötven éves szobabelsőt, gyaloghintót. Kissé kifáradok, beesteledik, nyakamba veszem a belvárost, ahol kivilágított célom szembeötlik azonnal. A Tokió-torony piros és fehér nemzeti színben pompázik. A Sky Tree kb. kétszer ekkora, közel érve a toronyhoz mégis különlegesebb érzéseim lesznek – egy sokéves fotó miatt. Önreklám: photoshoppolt kép készült rólam, amikor begyűjtöttem a nyelvvizsgáimat, rögtön utána a három diplomámat meg még más papírokat, amik így együtt egész magas torony építésére szolgálhattak alapanyagul. A háttérben a két nyelvre utalva a két híres torony magasodott: az Eiffel- és a Tokió-torony. Vágyak kivetülése is volt ez akkor.
A Tokió-torony
Eszembe jutott ez Párizsban, amikor a torony második szintjéről nézegettem az alattam elterülő mesebeli várost. Néhány év múlva pedig, ahogy közelítek ennek kevésbé esztétikus másához, azt érzem, hosszú út végén vagyok, a célokat, amiket akartam, elértem, és hogy létezik jutalom. Még aznap este elmegyek itt egy táncos estre, kis latin kocsmába egy sintó templom tőszomszédságába. Latin a tulaj, tisztára mintha az Ó utcában járnék a Barrio Latinóban. Ott is táncoltam már japánnal, nem csak itt fogok.
Írja: Dominka Ede Harald
