Az összbenyomás, amit az intenzív hét beszélgetései rám tettek, korántsem negatív...
A fesztiválok természetéhez tartozik, hogy nem mindig arra jutunk el, amit kinéztünk, s hogy folyton meglepetések érnek, meg hát az időjárás is erősen keretez. A szeptember eleji PécsLIT a korábbi években bőven a nyárutó eseménye volt, kiülős találkozásokkal a Király utcában, amikor ráérős séták során más résztvevőkbe, előadókba botlottunk. Egyik helyszínről a másikra tartván spontán társaságok képződtek – tavaly ilyenkor is. Most az esti koncertek kivételével a programok a Tudásközpont két rendezvénytermében zajlottak, időnként egymásra csúsztatva. Többnyire meg is teltek a terek, s a szervezők elképzelését tükrözte, melyik írónak szánják a nagyobb befogadóképességűt. A középidőben elkomoruló időjárás, a húsz fokos hőmérsékletesés sem maradhatott észrevétlen, kissé a látogatottságra is rányomta bélyegét.
Meglepett, hogy a szerepléshez szokott írók, irodalmárok mennyire nem kezelték avatottan időnként a mikrofont s a nyilvános megszólalás más, nem tárgyszerű eszközeit, mint a közönség köszöntését, metakommunikatív bevonását, vagy akár a bemutatkozást, az utalások feloldását, s a résztvevők – ha többen voltak – többszöri megnevezését. Minthogy nem minden néző érkezett meg a programok elejére már csak a párhuzamosság miatt sem, a kevésbé beavatottaknak, de a szakmabelinek sem volt esélye beazonosítani például a fiatal erdélyi írókat, a Hervay-könyvsorozat bemutatóit-szerzőit vagy a címbeli Nincs folyóirat tagjait – keresztnevüket, becenevüket hallva. Az előbbiben fiatal férfiak vettek részt, s a kortárs erdélyi magyar irodalom generációs tagolódását, hagyományválasztását tették szóvá sűrű és gyakorta kifejtetlen félmondatokban – hosszú és jó verseiket viszont felállva, imponálóan adták elő. A Nincs folyóirat nemileg vegyes képviselői a megnevezést kerülgetve mentoraiknak, az irodalmi élet beérkezett, erősen középkorú férfialakjainak nyomasztó hatásáról beszéltek, feminista éllel.
Az összbenyomás, amit az intenzív hét beszélgetései rám tettek, korántsem negatív – írásom címének másik tagadószava, a Nem sem erre utal; az Kemény Lili nagy port kavart autofikciós regényének címe. Sokan voltak itt is kíváncsiak erre a friss műre s a szerző Flach Georginával folytatott beszélgetésére. Kikerülhetetlen a referencialitás és az indiszkréció alakzatainak taglalása – az utóbbit a szerző szükségszerűnek tartja, ami garantálja a művészet autonómiáját, egyúttal fiktív névadásokkal igyekezett védeni barátait, aminek változó logikáját és következetességét próbálták feltárni beszélgetőtársával. Lili sajnálja, hogy kamaszkori verseskötete megjelent, belátja, hogy túl könnyen került az irodalomba, mindezek az ambivalenciák mozgatják könyvét is, amiből a felolvasott részlet nem tűnt szerencsésnek.
A holokausztemlékezet-kutató irodalomtudós Szűcs Teri első, szintúgy autofikciós szépirodalmi alkotása azt a gondoskodó-gondolkodó (a szerző kedves elszólása) folyamatot mutatja meg, amelynek során demens édesanyját ápolva be-betör, éled fel az anyának, a traumatizált szovjet zsidó család tagjának addig elfojtott emlékezete. Ez a beszélgetés gyönyörű példája volt az alkotó szenvedélyes szeretetének és kíváncsiságának szakmája és az ember iránt, amiről átütő erővel, szívvel-lélekkel mesélt – s az azt alázattal kísérő, megtartó kérdezői magatartásnak Böhm Gábor részéről.
Zoltán Gábor nyomozói attitűdje pedig, miután rátalált a téma, lankadatlan, s tár fel újabb és újabb tényeket és összefüggéseket idei, Ólomszív című regényében is a 12. kerületi nyilas rémuralom idejéből. Kérdezőjével, Kisantal Tamással azt fejtegették, hogy az író szokásától eltérően most nem a valós nevével látja el azt az elkövetőt, aki a nyilasok kezére adott egy anyát és kilenc éves gyermekét. A szerző meg van győződve ugyan arról, hogy rájött, ki ő a nyomozati iratok és más dokumentumok összeolvasásából, de eláll a megnevezés aktusától, minthogy a bizonyítási eljárás jogi, történettudományi szűrőn még nem esett át.
Szvoren Edina pedig még tovább szőtte a fiktív/álfiktív/valós/imaginárius sort olyan szövegek megalkotásával és bemutatásával, amelyeket élő írótársai jegyezhetnének, s az ő nevükön is szerepelnek a Kérődző Kronoszban – ám azokat most éppen Szvoren Edina írta meg a nevükben, helyettük.
Nagyszerű, hogy helybe jött hozzánk az élő magyar irodalom – és el kell fogadnia annak, aki itt él, hogy nem mindenkit tudott meghallgatni, akit szeretett volna, s nem mindenen maradhatott ott végig – kárpótolhatja viszont magát a szeptember 29-i after programon, az izlandi író, J. K. Stefánsson estjén. Daniel Kehlmann volt az a külföldi szerző, akivel viszont már találkozhattunk, s tanúi lehettünk Wilhelm Drostéval folytatott izgatott hangulatú beszélgetésük során annak is, van-e önmérséklet a szereplőkben: hogy a közvetítő, a tolmács (Nagy János) is szóhoz jut-e.
Írta Gilbert Edit
Fotók PécsLIT Facebook oldal
