Itt mindig van jó ok egy közös reggeli teára, jógázásra, éneklésre – vagy a naplementét csodálni együtt, miután senki sem siet lihegve tovább következő napirendi pontjára. Korán reggel csilingelés jelzi a kenyeres bicikli közeledtét, szerencsés napokon meg finom fűszeres krumplival töltött szamosza is marad a kosárkában. (Persze csak ha sikerül futva utolérni a biciklit, miután az ágyból még éppen, hogy kiugrottunk!)
Kicsi piros házikónkat buja dzsungel öleli, a kertben hibiszkuszvirágokat látogatnak óriás pillangók. Később fürgeszárnyú kolibrik is érkeznek. Délutánonként virgonc majmok serege randalírozik a magasodó fák ágain, amíg Kunda, mosolygós öreg nénink (most nem mosolyogva) bottal kergeti tovább őket. Hiába, ahogy nagy lendülettel ugrálnak odébb a háztetőkön át, már tudjuk, esti programunk ismét a szétrombolt cserepek újrarendezése lesz. Magasztosan tisztelkedő bölcs mangófánk alatt ér a felismerés, hogy INDIÁBAN ÉLÜNK.
Már lassan 4 hónapja, hogy nyugat-ausztrál otthonunkban férjemmel izgatottan készülődtünk a táborra, rakosgattuk össze a holminkat, gondolva: nem kell sok minden. Legyen elég hely az ott vadászott kincseknek is a bőröndben. Közben álmodoztunk, milyen lesz majd egy-egy meditáció és jógaóra között a meleg tengerben lubickolni, kókuszt szürcsölni a pálmafák árnyékában. Azért én egy vékonyka pulcsit eltettem a hűvösebb estekre.
Talán egy hét telt el így a Paradicsomban, mielőtt kitört a pánik és hírt kaptunk a repterek teljes lezárásáról, a helyi- és nemzetközi utazás beszüntetéséről. Körülöttünk mindenki kétségbeesetten próbált hazajutni a keserű bizonytalanságba, még a többnapos, vért izzasztó repülőút sem rettentette el legtöbbjüket. A tengerpart és a mindig csivitelő utcák lassan kiürültek. Néhány lézengő tehén, kóbor kutyák hada – és ezt a rendet bambuszbotjával szigorúan tartani próbáló bajszos indiai rendőr vette át az embersereg helyét. Sorban búcsút intettünk újdonsült barátainknak. Először a németeket vette fel egy nagyon titkos kinézetű katonai járgány, majd jöttek az angolokért, amerikaiakért, svédekért. Az izraelieket elszállította egy kargógép, s végül a brazilok is épségben hazajutottak a brazil kormány által tökéletesen megszervezett ingyenes útvonalon. (Ez kimondottan meglepett minket, miután arany országunkból se hír, sem segítség nem érkezett.)
Miután megvívtuk embertpróbáló belső csatáinkat az ismeretlentől való félelmünkkel egy idegen, az otthon puha kényelmeitől oly távoli világban ragadva, lassan beletörődtünk, hogy talán egy egyszerűbb, új élet vár ránk itt. Felfedeztük, hogy még jópár hasonszőrű utazó maradt Indiában, közös életünk megpróbáltatásai és szépségei testvérként kötnek össze. Sokuk egyáltalán nem is bánta, hogy nem kellett újra mókuskerékben hajszolnia elérhetetlen álmait. Itt mindig van jó ok egy közös reggeli teára, jógázásra, éneklésre – vagy a naplementét csodálni együtt, miután senki sem siet lihegve tovább következő napirendi pontjára. Korán reggel csilingelés jelzi a kenyeres bicikli közeledtét, szerencsés napokon meg finom fűszeres krumplival töltött szamosza is marad a kosárkában. (Persze csak ha sikerül futva utolérni a biciklit, miután az ágyból még éppenhogy kiugrottunk!)
Most már értem, az idő miért relatív. A bevásárlás kimondottan olyan akció, ami haditerv-előkészületet igényel. Miután tíz különböző boltocskát és piacot végigjárunk, sikeresen beszerzünk majdnem mindent, ami fontos lehet – és semmit, ami jól jönne, ha lenne. (A választék emlékeztet gyermekkoromra, amikor csak olyan zöldségeket és gyümölcsöket lehetett kapni, amik helyileg és szezonálisan termettek, a polcokon pedig egyetlen termék sorakozott büszkén.) Több hét után megérkezik a kókuszreszelék-szállítmány, három csomaggal is veszünk és közben nagyon örülünk magunknak, hogy szinte bennszülöttként ismerjük már a rendszert. Az idő relativitása az összes indiaira is érvényes, főleg amikor megint kifogy a gáz a palackból és három nap múlva rossz szerszámmal érkezik a szerelő, aki egyébként a szomszédasszony sógora unokatestvérének az unokatestvére. A mosógép, sütő és illatos puha ágyikónk emléke lassan szertefoszlik... már elképzelni is alig tudjuk, milyen érzés beleharapni egy ropogós lángosba, amiről lassan csurog le a rengeteg tejföl es a sajt.
Közeleg a monszun, és ez az itteni embereket teljes mértékben lefoglalja akkora kapacitásban, hogy a járványra senki sem gondol már. (Kivéve a botos, bajszos rendőrt, aki még a városban vehemensen el-elkap azért egy maszk nélküli “turistát”.) A kóbor kutyák gyorsan gazdit választanak maguknak, önkényesen beköltöznek új házaikba. Tudják, csak így vészelhetik túl a hosszú, vizes hónapokat. Nekünk is lett két monszunkutyánk, Aranyszív es Chilli, és ezzel (még annál is büszkébben, mint amikor a kókuszreszeléket vettük) úgy érezzük, most már tényleg a rendszer részévé válunk. Hatalmas pálmalevelekbe és összetákolt fóliákba burkolózik az utcafront, eltűnnek a tengerparti kis faházacskák. Az idő újabb értelmet kap, a kilenc órai tali inkább tali-az-eső-után lesz. Ahogy féltve visszacsomagoljuk a bőröndbe majdnem minden ruhánkat és elektronikus készülékeinket egy nagy rizseszsákba rejtjük a hónapokig a levegőben keringő nedvesség elől, azon merengünk, mennyire kevés is elég. Most három magamra tekerhető virágos kendő lesz a ruhatáram. Kicsi piros házikónk tetőcserepei között esik ránk a hűvös eső a nappaliban, a gondosan bekészített vödrök pedig izgatottan várják, megtelnek-e ma is.
Írta s a fotókat készítette: Rajnai Rea
