A Pécsi Nemzeti Színház előadása több módon is szólhatott volna korunk problémáiról, társadalmi jelenségeiről – párhuzamot vonva az alapművel, ami azonban nem jött létre a remek alapfelállások ellenére.
A Pécsi Nemzeti Színház idei évada izgalmasnak ígérkezik, hiszen három előadás is ősbemutatóként kerül színpadra. Ebben a sorban az első Vinnai András és Nagy Péter István kortárs Shakespeare-adaptációja: a Vízkereszt, vagy amit forgattok, amit az egyik társszerző: Nagy Péter István visz színpadra. Bár az előadás időben jelentősen elrugaszkodik az eredeti műtől, a helyszín, a cselekmény és a karakterek szempontjából hűen követi Shakespeare komédiáját.
A történet szerint adott egy stáb, akik egy trópusi szigeten a B-kategóriás, hollywoodi sikerfilmek koppintására szakosodott Illyria Pictures számára gyártanak olcsó szuperhősfilmeket. A stáb tagjai mind kiégett, öntelt figurák, akik képtelenek egymással együtt dolgozni, köztük a viszály folyamatos. A széles körben elterjedt filmszakmai sztereotípiák valamennyi formája testet ölt a szereplőkben. Van itt jóképű, macsó „sztár”, nárcisztikus színésznő, szexéhes amatőr színész, drogfüggő castingos, elborult elméjű rendező és traumatizált, bizonyítani akaró producer. Ebbe a közegbe kerül bele a Bukovszky Orsolya által megformált Olivia Fjordmussen, aki hajótörést szenvedve keresni kezdi ikertestvérét: Sebastiant.
Az előadás az eredeti karaktereket majdnem teljesen felvonultatja, ám (főképp a modern korba való áthelyezés miatt) jelentősen módosított formában. Olivia svéd állampolgár lett, aki elkötelezett környezetvédő, mindemellett gendersemlegesnek is vallja magát. Orsino, Illyria hercege itt lecsúszott színész, Malvolio, Olivia udvarmestere pedig traumatizált, bizonyításkényszeres producerré vált. A hajóskapitány Antonio az európai művészfilm-rendezők paródiájaként jelenik meg apokaliptikus vízióival várva a hamarosan bekövetkező világvégét, Curio pedig intimitás-koordinátorként ölt testet. Amint az látható, a szereplők többsége valamilyen módon reflektálni próbál korunk problémáira, társadalmi viszontagságaira. Az előadásnak azonban mégsem sikerül mélyebben értelmeznie, részletesebben tárgyalnia ezeket a témákat. Megelégszik azzal, hogy a karakterek csak prezentálják attribútumaikat, melyeket az előadás nem bont ki. Ez a felszínesség az egész produkciót végigköveti, amely nem tud átlépni saját keretein, mindvégig megmarad a populáris, szórakoztató zsánerben.
A cselekmény szintjén is hasonló a helyzet. Az előadás során visszaköszönnek a fontosabb kulcsjelenetek, melyeket a kortárs közeg megváltoztat. Ilyen jelenet például az, amikor a stáb tagjai megtréfálják Malvoliót és szerelmes e-mailt írnak Olivia nevében számára, vagy az, amikor Malvolio Aquamenként járul Olivia elé. Érdekes megvilágítást kap a gendersemleges Olivia szerelme a fiúnak hitt Viola iránt, azonban az izgalmas koncepció ellenére a darab ezen része is elsikkad. A bonyodalmak ugyanúgy követik egymást, mint a klasszikus mű esetében, mire majdnem véget ér az előadás, minden a helyére kerül és mindenki megtalálja párját csakúgy, mint Shakespeare darabjában. Az ezt követő váratlan, csattanószerű zárójelenetre ugyancsak érvényes az a blőd súlytalanság, ami az egész előadást jellemzi. Meglepetésszerűen következik, mégsem okoz nagy megdöbbenést.
Az előadás díszlete majdhogynem minimális megoldásokkal érzékelteti a trópusi környezetet: egy kis homok, pár mű pálmafa és a színpad közepén pedig egy kis kabin, melyben rendszeresen eltűnnek a szereplők. A bonyodalomnak alapot adó filmforgatási szituációt úgy próbálja megmutatni az előadás, hogy néha egy leengedett kivetítőn láthatjuk azt, amit a kamera éppen vesz, ezzel teremtve párhuzamot a színház és a film világa között.
A színészek alakítása jól hozza az említett egydimenziós képletet, a zene próbálja éreztetni a trópusi hangulatot: néha-néha felcsendül egy-egy egzotikus dallam, ami a filmekből megszokott idilli miliőt hivatott alátámasztani. Az előadás zárásaként, ironikus módon még felcsendül Vera Lynn örökzöld slágere a We’ll meet again, mely egyben fel is idézi Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jának ikonikus zárójelenetét.
A Pécsi Nemzeti Színház előadása több módon is szólhatott volna korunk problémáiról, társadalmi jelenségeiről – párhuzamot vonva az alapművel, ami azonban nem jött létre a remek alapfelállások ellenére. Olivia genderidentitásában és radikális környezetvédelmi nézeteiben kitűnő kritikai lehetőségek vannak, a szuperhősfilm-forgatás görbetükröt tarthatott volna a Marvel-filmek világának, a sziget másik felén élő elnyomó rezsimben is rejlett mélyebb potenciál. Ezek azonban kihagyott ziccerek. Az előadás megelégszik a felszínes mulattatással, inkább csak olcsó, olykor szekunder szégyent kiváltó jeleneteket láthatunk. Kár érte.
Írta Nyári Csaba
Fotók RR (PNSZ)
