…a koronavírus folyamán berobbanó online oktatás egyik első alanyának mondhatom magam magyarként. Kissé át kellett strukturálni, mit, hogyan, mikor, de aztán ment minden, mint a karikacsapás, lassan a majd szeptemberben induló osztálytermi órák gondolata lesz a szokatlan
A városban
Visszatérve a sűrű belvárosba egymást érik az érdekességek. Régi, vidéki és új, szuper modern világ találkozik itt. A luxusautók mellett görnyedve sétál el egy ezer ránc bácsi, a vállán bambuszrúdon egyensúlyoz két hatalmas pakkot, zöldségekkel, gyümölccsel vagy bármi mással rakodják meg. Máskor nénikét látok, aki szintén egy óriási kosár krumplit kap föl a hátára, akkorát, hogy nem vagyok biztos benne, én bírnám-e úgy, mint ő. Ismerkedve a várossal egy nagyon tágas térhez érek. A placc közepén, mint az alföld tengersík vidékin, egy csapat ostort pattogtat. Rokoni érzelmekkel távozom. Lenyűgöznek a vadonatúj lakótelepek, ahol nem tíz-, hanem negyvenemeletes házakba zsúfolódnak a városi emberek. Megkerülve ezeket folytatódnak a kolosszális méretek, egy múzeumnak örülhetek, ahová a művelődést elősegítendő ingyenes a belépés. Bent megismerkedhetek a régiót jellemző régi élet elemeivel, foglalkozásokkal, ruházattal, az élővilággal, végül a kedvencemmel, a hagyományos kínai festészettel, annak mélyen meditatív világával, szerencsére le is lehet huppanni előttük, kipihenve a nem kis sétát a lábaimban.
Ott is ugyanolyan a kínai kaja meg a ruha?
Igen és nem. Pekingben járva hasonló ízvilággal találkoztam, mint itthon az igényesebb kínai éttermekben, de annál pár fokkal magasabb kivitelben. Csodás ételeik vannak, és igen sokszínűek. Szépen kigömbölyödnék, ha ott élnék, de ettől megóv a csungkingi koszt, ahol a csípőset csípik. Na, én kevésbé. Ők viszont annyira, hogy főterükön is egy bazi nagy paprikaszobor éktelenkedik. És az egyik kedvenc esti elfoglaltságuk, hogy baráti társaságokkal éttermekbe járnak, ahol az asztal közepén fortyogó csípős alaplében maguk főzőcskézik a kiválasztott hozzávalókat. Én inkább az egyetemi menzán vagyok ismerős, ahol egy nagyobb plázán is túltesznek, huszonvalahány konyha ontja az ételeket.
Mint kiderült, a vidéki ember téli elfoglaltsága, hogy a nálunk kapható olcsóruhadömpinget előállítsa. Ott is lehet ezeket kapni, de elkülönítve, a kevésbé tehetősebb réteg számára. A jellemzőbb viszont nem ez, hanem a drágább, minőségibb, sőt luxuskategória, ahol nem csak egy-két bizonytalan nézelődő kószál.
A város peremén
A központtól távolabb eső környéken jobban megnézik a külföldit. A külföldi az egész városban olyan ritkaság, hogy a fehér holló hozzá képest invazív. Nem kell meglepődni azon sem, ha lefényképeznek vagy szelfizni akarnak. Néha zavaró az idegenségre reagáló értetlen tekintetek sora, amire átvettem a hazai szép lányok taktikáját, miszerint távolabbról szűrik ki az ismerőst, arra pedig közelebbről már nem néznek, aki várhatóan megbámulná őket.
A járdán való közlekedés hogyanja okozott némi fejtörést, ugyanis nem ritka, hogy egyszerűen szembe jönnek az emberrel, illetve a robogókkal is a járdákon száguldoznak, ráadásul mobiloznak is közben, meg persze folyton dudálnak. Ki kell ismerni, meg kell szokni, de mindemellett flottul működik.
A koronázási ceremónia és az online órák
A vírus már javában fertőzött Vuhanban, de Csungkingban január közepén még nem sok vizet zavart. Miután levizsgáztattam, másnap már repülőgépre is pattantam, irány a japán körutazás. Kéthetes ottlétem alatt jöttek a rossz hírek, a vége felé pedig már az a bizonytalanság, hogyan is tudok majd kínai átszállással hazalátogatni Magyarországra. Mikor február 2-án elhagytam Japánt, ott mindössze négy fertőzött volt. Az ott amúgy is szokásos maszkos emberek száma láthatóan emelkedett, nem kevésbé Szöulban, amelynek repterén éjszakáztam a Kínába tartó gépre várva. A terminálon szinte csak az amerikai turisták lazáskodtak maszk nélkül. A Szöulba tartó és az onnan induló gépen is már mindenki maszkkal védekezett, a csekély utazóközönség számára a gépbe lépéskor bevezették a lázmérést.
Csungkingba érve aztán roppant érdekes volt látni a kongó reptéri csarnokokat, nem kevésbé a szinte tökéletesen elnéptelenedett, máskor nyüzsgő várost a taxiból. A sofőr és a kampusz portájánál fogadó őrök szintén maszkban. A fokozott elővigyázatosság miatt fél óra telefonálgatás után sikerült bejutnom a kampusz területére, szintén hőmérséklet-ellenőrzést követően, miután biztosítottam őket, hogy csupán cuccot cserélek, és már itt sem vagyok, irány Magyarország. Valóban így történt, bepattanok a szintén maszkos sofőröm mellé, spuri vissza a reptérre. Február 3-a van, 7-én már nem indult a Csungking–Budapest járat. Mázli. Nem kevésbé az is, hogy gyakorlatilag lépéselőnyben voltam a vírussal szemben. Hiába hangzik ijesztően, hogy onnan jövök: Kínában mindössze öt emberrel találkoztam, ők is maszkban voltak, ráadásul Csungkingban alig volt egy-két fertőzött, sokkal biztonságosabb volt, mint most Magyarország. A később itthon, illetve Európában látott lazaság meghozta a sajnálatos eredményét a kínai szigorú szabályozottsággal szemben.
Közben közeledett február közepén az újabb szemeszter kezdete, kíváncsian vártam a fejleményeket. Így hát a koronavírus folyamán berobbanó online oktatás egyik első alanyának mondhatom magam magyarként. Kissé át kellett strukturálni, mit, hogyan, mikor, de aztán ment minden, mint a karikacsapás, lassan a majd szeptemberben induló osztálytermi órák gondolata lesz a szokatlan.
Írta: Dominka Ede Harald
