Lehet, hogy lágy vagyok, mint a víz, de ugyanúgy nem lehet összenyomni.
Hogy mikor rózsaszín az ég alja, az sok mindentől függ: milyenek a felhők, a hőmérséklet, a föld állása – fogalmam sincs, mindenesetre a szavaival folyton kikeveri ezt az elegyet, amit azonban nem nézhetek, csak kilesek rá olykor-olykor. Mit bámészkodsz – mondják, tedd csak a dolgod, ami itt van az orrod előtt, ne nyújtsd ki a karod messzebb, főleg ne fogd meg más férfiak kezét, a tánc erkölcstelen, nem illik az egy férjes nőhöz. Belépek inkább egy regény világába, Asszony a fronton: fárasztó esküvő, hazafelé nem is beszélgetnek, János azt sem engedi, hogy kedvenc macskáját az új lakásba vigye, továbbtanulni sem hagyja, kiteljesedni, ahogy ő akarná, az anyja meg csak sír. Leteszem a könyvet, legalább van egy barátnőm, sorstársam. A nő nem fér be igazán ebbe a lakásba, ahogy a többi könyvem sem. Lehet, hogy lágy vagyok, mint a víz, de ugyanúgy nem lehet összenyomni. Próbáld meg elnyomni itt, ki fog törni ott, általános iskolás fizika.
Kettős életem van, kettészakadtam, megint ír, és a szavaiból megint rózsaszín az ég alja. Hintáztatom a gyermekem, fel-le, fel-le, kiáltja harsányan, és csakugyan: pittyen a telefon – fel. Feleség vagyok: – le. megint megpittyen a telefon. lopva írok, mint egy tolvaj. Díszítem a lakást, mint amikor a kifeslő nadrágra virágos foltot varrok.
Köztes helyekre szorultam, vele egy képzeletbeli küszöbön egyensúlyozunk, itthon meg legszívesebben az erkélyre költözöm ki, elnézem a virágba borult szilvafát, rózsaszín, belekap a szél, a szirmai repülnek, súlytalanul szállnak, aztán beleragadnak a sárba.
Gyerekkoromban malmoztunk mamával. Te jössz – mondja, ej, hova léptél, lányom, csiki-csuki. Mintha Sørennel, a nagy dán mesterrel játszanék: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni”. Megpróbáltam, ám én vagyok a hűtlen – mindkettőhöz: ha az egyiknek írok, a másikhoz, ha másikkal vagyok, az egyikhez. De legalább az egyiknél őszinte lehetek, ha nem is zúdítok mindent a nyakába, a másiknál meg igyekszem feleség maradni, hihetően az, mint rég, mintha nem szakadtam volna ketté. A háztartási feleség mos, főz, takarít, ebbe kapaszkodom, ez a valóságom kézzel fogható része, pelust cserél, kócosan lerogy egy kávéra, pittyen a telefon, és ránéz, hogy egy kicsit más is lehessen.
Szerelem? A szerelmes minden szegletét ismeri a másik testének, aki gyűlöl, az minden utálatosságát tudja, a tépelődő pedig a szakadatlan szakadás fájdalmában merül el kettejük között, mert ahogy az egyik végighúzza rajtam a kezét, vagy én az enyémet, ugyanúgy és ugyanott mártom a kést a másikba, az ő sebe pedig kétszeressé hasad bennem. És ha egy kis írt szeretnék rá, ölelem az űrt. Szorgosan hálózom be hiányát szavaimmal, rejtett szegletben lopott rövid sms-ben, amit ő persze továbbsző hálásan. Rejtőzködő pók vagyok.
A testem itt, figyelmem máshol, a környezetem ezt alig érzékeli, a létezés szövevényének efféle buja és dupla rajzolata nekik tekervényes kuszaság – pusztán azért, mert nem nézik meg jól. Ide van rejtve törődésem törékeny becsülése is, melynek egy része repedt, széthullott. Ó, nemcsak a pofon az agresszió, de az alattomosan lopakodó elmaradó figyelem is.
Olvasok, sétálok, tördelem a kezem, hogy miként lehetnék bölcs, okos, kedves, önzetlen nem bántó és egyszerre boldog és önmagam, hogy ne szégyelljem, gyötörjem magam, ne veszítsek s ne csaljak, tudjam, mi vagyok én az én valódi életemben, na, az mikor derül ki, s mi marad belőlem addigra.
Írta: Kiss Lotti Kincső
