Dél-Indiában szerencsém volt, hiszen egy teljes hónapig élvezhettem Pondiccsérit és a trópusi napsütést, biciklizhettem, mászkálhattam az emberek között, hindu templomokba járhattam, végigehettem az összes kedvenc éttermem étlapját és koncentráltan dolgozhattam a kutatóintézetekben és az ótamil szövegolvasásokon…
Amikor január elején búcsút intettem a Nyugati pályaudvarnak és visszatértem Hamburgba, hogy folytassam egyéves kutatói ösztöndíjamat, még nem gondoltam arra, hogy legközelebb talán júniusban fogok tudni hazamenni (ha ugyan sikerül). Januárban még próbáltam az ótamil szövegek fordítására összpontosítani, februárban pedig egy tamil szemináriumra utaztam Dél-Indiába, immár hetedik alkalommal. Furcsa visszaemlékezni azokra a nem is olyan távoli időkre, hiszen egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az egész vírusdolog ekkora méreteket ölt majd. A legnagyobb bajom akkor épp az volt, mármint amikor készültem elhagyni Európát, hogy törölték a Frankfurt – Csennai járatot (két órával az indulás előtt, sms-ben, indoklás nélkül!), így aztán Párizson és Delhin keresztül kellett utaznom és tizenöt óra késéssel érkeztem meg Dél-Indiába. Bár a reptéri ellenőrző kapuknál akkor már fokozottabb ellenőrzés és káosz volt, a légi utaskísérők pedig mind maszkot viseltek, én akkor valahogy mégsem gondoltam, hogy különösebb baj érhet.
Dél-Indiában szerencsém volt, hiszen egy teljes hónapig élvezhettem Pondiccsérit és a trópusi napsütést, biciklizhettem, mászkálhattam az emberek között, hindu templomokba járhattam, végigehettem az összes kedvenc éttermem étlapját és koncentráltan dolgozhattam a kutatóintézetekben és az ótamil szövegolvasásokon, anélkül hogy a koronavírusról beszéltek volna az emberek, vagy bármilyen óvintézkedést be kellett volna tartanom. Aztán egyik este a kollégákkal vacsorázva érkezett a hír, hogy Hamburgban megvan az első fertőzött. Emlékszem, sokáig beszélgettünk, hogyan jutunk majd vissza Európába, vajon törlik-e a járatokat, lesz-e kötelező karantén, s ha igen, hol? Viccelődtünk, hogy a szemináriumot akár a karanténban is folytathatnánk, ha lesz internet (horribile dictu áram). Akkor egészen olyan volt, mintha egy katasztrófafilm szereplői lennénk. Amikor egy héttel később megérkeztem a reptérre, már majdnem mindenki maszkot viselt, a tévékben végtelenítve zsizsegtek a vírusról szóló hírek, a repülők késve indultak (de akkor legalább még indultak) és mindenki rettenetesen izgatott volt. Hamburgba végül meglepően simán érkeztem meg, bár Mumbaíban és Zürichben is át kellett szállnom, ám végül se vizsgálat, se késés, se kötelező karantén nem volt.
Felpattantam a hévre (ún. S-Bahn) és egyenesen Harburgig utaztam (ti. ott lakom). Szerencsém volt, mert kb. ezek voltak az utolsó napok, amikor még úgy tűnt, minden rendben lesz. Aztán mire véget ért a jetlagem, már bezártak a boltok és az egyetem és mindenhonnan azt hallottuk, a legjobb lesz otthon maradni pár hétig, hónapig. Úgy gondoltam, jobb, ha Hamburgban maradok, végül is közel az egyetem, ha majd újra bejárhatunk, meg aztán szuper az egészségügy és otthon biztosan karantén várt volna rám, ha egyáltalán sikerült volna vonattal vagy egyéb úton hazajutnom.
Így maradtam. És akkor két hónap csend következett. A helyi szupermarketből elfogyott a liszt, a só és a cukor, a rizs, a tésztafélék, az élesztő, a sűrített paradicsom és a savanyú káposzta, továbbá lebontották az addig fejünk fölé tornyosuló sörösrekesz-falakat és hazagurították a vécépapír-gurigákat (a mellékelt katalógus talán érdekes lesz majd a jövő történészei számára). A környéken nem egyszer állítottak meg idős emberek táskákkal felszerelkezve, akik a közértet keresték. Eleinte minden nagyon furcsa volt, de aztán én is kapcsoltam. Végül elkezdődött a készletek felhalmozása és lassú felélése.
A következő hónapokban testemet a Süderelbe partján könnyű futásokkal és biciklizéssel, a szellememet pedig az időközben beinduló online oktatás révén igyekeztem fitten tartani. A hamburgi indológusok szervezésében akár heti nyolc tamil szövegolvasáson is részt vehetek, ami elképesztő luxus és a szakmai haszonszerzésen túl is remek szórakozás. Szabadidőm nagy részében különböző nyelvű és témájú tanulmányokat írtam, óind szövegeket fordítottam, kovászt etettem és tésztát hajtogattam, az ablaknak támaszkodva sóhajtoztam (ősi magyar szokás szerint), válogatott indiai fogásokat főztem a lakótársak örömére és beizzítottunk egy online filmklubot is Edinburgh, Hamburg és Budapest között feszítve ki a világhálót, ahol Tarr Béla (első filmünk természetesen a Sátántangó volt), Almodóvar, Hitchcock, Jarmusch és más legendás rendezők remekeit néztük szombat esténként.
Így végül egészségesen (inkább testileg, mint mentálisan) vészeltem át az önként vállalt karantént. Ezen a héten már a német állam és a hamburgi városvezetés is lazított, visszatért a tavasz is, a boltok újra nyitva vannak, az emberek az utcán flangálnak, jóllehet még maszkban fekszünk és kelünk. Az online szövegolvasásokon továbbra is szuper a hangulat, a filmklubunkon pedig egy dán dogmafilmet nézünk a héten. A házzal szemközti fa is kizöldült nemrég és úgy tűnik, Hamburgban újra beindult az élet.
Írta: Ferenczi Roland
