Joszif Brodszkij 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az alábbi szöveg nem a Nobel-díjas előadása (a Szokatlan látásmód című esszéje), hanem az a rövid beszéd, amelyet a beiktatásakor mondott el. A beszéd eredetileg angol nyelvű, az On Grief and Reason című esszékötetében jelent meg 1996-ban.
Életműve lényege az orosz és az angol költői hagyomány ötvözése. Orosz nyelven ő valósította meg a metafizikus költészetet a 17. századi John Donne vezette angol metafizikus költői iskola nyomán. Az orosz költészettől (egészen Brodszkijig) idegen racionális, hűvös, szenvtelen, elmés költészet az övé; esszéinek is talán legfontosabb jellemzője a sziporkázó elmeél.
Legfontosabb témái az Idő és a Tér. Beiktatási beszédében is utal arra, hogy a Térben az emberi jelenlét nagyon esetleges, ideig-óráig való, mert az ember halandó. Költészetének „hidegsége” az angol költői iskola örökségén kívül összefügg azzal is, hogy a nyers valóságra, halandóságunkra hívja fel Brodszkij a figyelmet.
Születésének 80. évfordulóját különböző rendezvényekkel ünneplik világszerte – az Egyesült Királyságban például rajzversenyt és olvasóversenyt hirdettek meg gyerekek számára. Szentpéterváron, szülővárosában nagyszabású, két hónapos fesztivált terveztek, a Brodsky Fest sok programja azonban bizonyára elmaradt a koronavírus járvány miatt. Május 24-én, a születésnapján 17 órai kezdettel azonban online marathoni rendezvény zajlott minden érdeklődő számára. A műsor megnevezése utal a koronavírus miatti helyzetre, Ne lépj ki a szobából, ami Brodszkij egyik versének címe is.
Megzenésített verseit ígérték különböző együttesek, előadók: például Szvetlana Szurganova, Billy’s Band, Noize MC előadásában, online megtekinthettük Brodszkij pétervári otthonát s filmrészleteket a róla készült új filmből. Felesége, lánya, közeli barátai olvassák fel műveit benne. Sikerült egy szövegének rapfeldolgozásába is bekapcsolódnom.
(a műsor plakátja)
Brodszkij a Nobel-díj átvételekor
Joseph Brodsky
Beiktatási beszéd
A Svéd Akadémia tagjai, Őfelsége a Király, Őfelsége a Királyné, Hölgyeim és Uraim, én a Balti-tenger túlsó partján születtem és nőttem fel, valójában a másik szürke, susogó könyvlapján. Néhanapján, tiszta időben, főként ősszel, valahol a parton álldogálva Kellomjakiban egy barátom a víz lapján át északnyugat felé mutatva így szólt: Látod azt a földet, azt a kék csíkot? Az ott Svédország.
Természetesen csak viccelt: nem megfelelő a szög, és az optika törvényei szerint az emberi szem különben is legfeljebb csak húsz mérföldnyire képes ellátni nyitott térben. A tér azonban nem is volt nyitott.
Nekem mégiscsak jól eső érzés most arra gondolnom, hölgyeim és uraim, hogy akkoriban ugyanazt a levegőt lélegeztük be, ugyanazt a halat ettük, ugyanabban – az időnként – rádióaktív esőben áztunk bőrig, ugyanabban a tengerben úsztunk, ugyanazt a tűlevelű fafajtát untuk meg végképp. A széljárás függvényében ugyanazokat a felhőket bámultam az ablakomból, amelyeket Önök kicsit korábban már láthattak, vagy éppen fordítva. Jólesik arra gondolnom, hogy volt már valami közös korábban is bennünk, még mielőtt ebben a teremben találkozhattunk volna.
Ami pedig ezt a termet illeti, úgy vélem, hogy néhány órája még üresen állt s üres is lesz néhány óra elteltével. A jelenlétünk ebben a teremben, különösképpen az enyém, igencsak esetleges a terem falainak szempontjából. Általánosságban szólva, a tér szempontjából bárkinek a jelenléte esetleges benne, hacsak nem bír valami állandó – s általában élettelen – adottságával a tájnak: lehet az egy moréna, egy hegycsúcs, egy folyókanyar. Valakinek vagy valaminek a váratlan megjelenése egy helyen, amely már igencsak megszokta a maga állandó tartalmát, hozza létre az esemény érzését.
Hálát érezve az Önök döntése miatt, mert nekem ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, tulajdonképpen azért vagyok hálás, mert munkámnak, egy gleccser törmelékeinek, úgy szólván, az irodalom hatalmas tájképén, ezzel egyfajta állandóságot tulajdonítottak.
Teljesen tisztában vagyok e hasonlat veszélyeivel: a hidegség, a haszontalanság, a végleges vagy gyors erózió miatt. Mégis ha ez a bizonyos törmelék tartalmaz csak egy eret is eleven érccel, amint azt hiúságomban gondolni vélem, úgy ez a hasonlat előrelátó.
S ha már az előrelátásról esett szó, hadd fűzzem még hozzá, hogy a történelmi feljegyzések szerint a költészet mindenkori közönsége ritkán haladta meg a népesség 1 százalékát. Az ókor és a reneszánsz költői ezért éltek az uralkodói udvarokban, a hatalom trónszéke körül, manapság pedig az egyetemeken, a tudás trónszékei köré gyűlnek össze a költők. Az Önök akadémiája e kettő ötvözetének tűnik, s ha a jövőben – abban az időben, amikor mi már nem leszünk – ez az 1 százalék továbbra is megmarad, az nem kis részben az Önök erőfeszítéseinek lesz köszönhető. Abban az esetben, ha e jövőkép borúsnak tűnik, remélem, hogy a népességrobbanás gondolata derűsebbé teszi azt az Önök számára. Ugyanis csupán csak az egy negyede ennek az 1 százaléknak több olvasót jelent majd akkor, mint a mai olvasóközönség.
A hálám tehát, hölgyeim és uraim, nem teljesen egoisztikus. Hálás vagyok Önöknek azokért, akiket az Önök döntései tesznek most és a későbbiekben majd a költészet olvasóivá. Nem vagyok teljesen bizonyos abban, hogy az ember győz, amint azt a nagy ember és amerikai honfitársam, úgy tudom, e teremben állva mondta egyszer, de afelől szinte biztos vagyok, hogy azt az embert, aki költészetolvasó, nehezebb legyőzni, mint azt, aki nem az.
Persze, pokolian hosszú volt az út Szentpétervártól Stockholmig. De az én foglalkozásom-béliek számára az egyenes út, amely a lehető legrövidebb távolság két pont között, már régen nem bír különösebb vonzerővel. Így hát, jó érzés látni, hogy a földrajz is a maga nemében képes a költői igazságszolgáltatásra.
(Acceptance Speech, in: On Grief and Reason, 23–24. o., Royallib.com)
Írta s a beszédet fordította: Túri Katalin
