Ám mivel ő kínaiul beszél, én meg nem, hiába telefonált, felvenni is fölöslegesnek ítéltem a „kagylót” – inkább elmagyaráztam a kissé komplikált helyzetet vizsgájukról kijőve a diákjaimnak, és meglepetésemre a kevésbé jónak tűnő értette meg nyomban, miről is van szó, mire kérem.
Ahogy az első japán utam előtt, most is csak arra vártam, hogy levizsgáztassam a diákjaimat, és két nap múlva már a reptér felé vegyem az irányt. Némi különbség azért volt a két vizsgázó csapat és a helyszín között. Amíg hat és fél éve a szolnoki gimnázium félig roma diákserege igyekezett túljutni az érettségin, ezúttal Kína belsejében, a világ legnagyobb városának is tartott Csungking idegen nyelvi egyetemének magyar szakos diákjai próbálkoztak meggyőzni, hogy megfelelő szinten elsajátították az anyanyelvemet. Hellyel-közzel ez sikerült is. Különös fordulat volt, hogy amíg az egyik diák a vizsgán jobban teljesített, a másik közvetlenül a vizsga után, élesben lepett meg a tudásával. Már két hete szerveztem újabb Japánba menetelemet, melynek egyik végpontja: félig kész vonatbérletem átvétele következett.
A kampuszon laktam, ahol az épület pontos címét senki sem tudta megmondani nekem, ezért valamilyen úton-módon a kiszállítóval telefonon kellett volna egyezkednem: hol és mikor tudja átadni nekem ezt a dokumentumot. Ám mivel ő kínaiul beszél, én meg nem, hiába telefonált, felvenni is fölöslegesnek ítéltem a „kagylót” – inkább elmagyaráztam a kissé komplikált helyzetet vizsgájukról kijőve a diákjaimnak, és meglepetésemre a kevésbé jónak tűnő értette meg nyomban, miről is van szó, mire kérem. Már hívta is az illetőt, akivel megbeszélte, hogy az ő kezébe nyomja majd a bérletemet másnap. Kissé izgultam a szűkös határidő miatt, de minden a megbeszéltek szerint történt.
Mondanom sem kell, milyen megkönnyebbülést éreztem, amikor diákom átnyújtotta nekem a cseppet sem olcsó félkész bérletet, mely a szünidőre tervezett körutazásom vázát képezte. Másnap tehát metróztam a reptérre. Nem két órával az indulás előtt, hanem hárommal, mivel számolnom kellett további nehézségekkel a kínai kavalkádban. Nem hiába. Már a járat kiírása is hiányos volt, így be kellett vetnem hézagos nyelvtudásomat, melynek köszönhetően valamelyest leszűkült a becsekkolás lehetséges helyszíne. Tovább kérdezősködve beálltam egy sorba, ahol kiszúrt – egyedüli külföldi lévén – egy eligazító munkatárs, aki szerint akkor jutok fel a gépemre, ha a másik oldalon állok be a sorba. Beálltam tehát a másik oldalon, ahol ugyanez a jelenet játszódott le. Kezdtem elveszteni a türelmemet, és kételkedni, hogy a nagy passzolgatásban valóban feljutok-e a gépre, majd azt mondtam a hölgynek, hogy most már nem bánnám, ha eldöntenék, melyik a megfelelő becsekkolópult. Végül ez is meglett. A szokásos állomásokon kívül további kettővel fejelték meg itt a gépig vezető akadálypályát, ahol szigorú tekintettel mustrálták az útlevelemet.
Szöuli átszállással igyekeztem eljutni Oszakába. Megkönnyebbülve léptem be a gépbe, nem kis sikerélményt éreztem, hogy eljutottam idáig. A koreai légiutas-kísérő hölgyek mosolyogva tüsténkedtek, lágy zene szólt, ami megnyugtatott, megérdemelt lazításnak adtam át magam. Mindig borzasztó lassúnak tűnik, amíg eljutunk a magasba emelkedésig, de most úgy éreztem, egy egész szemeszter munkáját kipihenve dőlök hátra, nem türelmetlenkedtem.
Írja: Dominka Ede Harald
