Megismerem a típust, nem tévedek, olyantól érdeklődöm, aki maga is ugyanoda tart.
Igazán csendes környék, nem panaszkodhatok, és a még mindig felkelő nap fényében fürdőző arcot nézve az enyémet is elönti a jóleső melegség. Bölcsességet, nyugalmat, értelmet keresek, azt szeretném, ha mindig ezek uralnák napjaimat. Néhány évvel korábbi élményem, a narai Nagy Buddha után tehát ezt a másodikat is megcsodálhatom, a hófehér szobor ragyogása az arany lótusszal belém ivódik. Elégedetten távozom, a visszafelé induló vonaton ülve pedig már a délutáni programomon gondolkodom, ami más jellegű, nekem mégis kapcsolódik a délelőtthöz.
Táncos hobbimnak is hódolni fogok. Tudom előzetes tapasztalataim alapján, hogy vidám, barátságos csapatra számíthatok, így kellemes várakozásokkal keresem a helyet, ami Japánban éppenséggel nem a legegyszerűbb dolog. Megismerem a típust, nem tévedek, olyantól érdeklődöm, aki maga is ugyanoda tart. A tanárnőről is láttam már demókat, nem ér meglepetés. Az óra számomra nem tartogat szakmai kihívást (a többiek inkább kezdők), de a társaság feldob. Jókat táncolok, ráadásul ismeretlen japánokkal sem tudom, hol lehetne máshol társalogni, főleg ennyi jóindulattal övezve.
Séta az Okunoin temetőben, Kója-hegy
Remek estém volt, következik a pihenés, mert másnap is korán kelek. Ezúttal kicsit messzebb utazom, bár még ez is a szomszédságnak számíthat. Voltam már itt, ám most újabb részleteit készülök felfedezni a helynek. A Kója-hegyen vagyok, ami Japán legjelentősebb buddhista központja. Fogaskerekű emel a magasba, ahol már hó is felbukkan a fák között. Nem készültem teljesen megfelelően. Kínában nem sikerült megfelelő cipőt beszereznem, de hozhattam volna legalább egy pótzoknit erre az útra, ami itt nem mellékes – ha megfázom, a túrám betegeskedve telik.
Szobrocska az Okunoin temetőben, Kója-hegy
Ha zokni nem is, kesztyű azért van nálam, amire a kezemnek kevésbé van szüksége, így megpróbálom azt a lábamra húzni. Sikerül is; a kesztyűujjakat a talpam alá hajtva gond nélkül lépek vissza a cipőmbe. Érzem az áradó meleget a lábamon: megúszom a betegséget, ami így nem gátolja, hogy átéljem azt a különleges élményt, amit a hely kínál. Különös, de ez a temető itt, Okunoin minden, csak nem dermesztő. A szerzetesek sírjai közt számos szobrocska, „akik” kötött sapkában imádkoznak, ezen felül most még hósipkájuk is van. A hó díszít, süt a nap, gyönyörűek a fények. Kulturálisan igencsak egyedi helyen vagyok. A környéken ma is sok templom áll, amelyekben szerzetesek élnek. Ahogy haladok előre, alig találkozom emberrel, ha mégis, néma csendben lépked, ahogy én.
A Kongobudzsi kőkertje a legnagyobb Japánban, Kója-hegy
Elmélkedni, gondolkodni, lelket csendesíteni jön ide mindenki. Olykor nem is látom a sírokat, hanem a fákra figyelek, mert ez a hosszú-hosszú temető egyben liget. Ha nem tévedek, idős hinoki hamisciprusok állnak itt, úgy harminc méter magasak lehetnek, vastagságuk is tekintélyt parancsol. Bámulatosan szép ez a hely, amelynek alapítója: Kúkai avagy Kóbó Daisi mauzóleuma felé tartok. Híd jelzi az innentől különösen szentnek tartott hely kezdetét, ahonnan már nem szabad fényképezni. Elcsomagolom tehát a gépem, egészen átadom magam a látványnak, az élménynek. Átölelnek a füstölők fölszálló csíkjai. Arra gondolok, hogy ő is Kínából jött ide, majd a szomszédos Lámpák templomában teszek egy kört. A sötétben lógó számtalan lámpa narancssárga fénye nem kevésbé látványos, mint a kinti táj, nem lehet panaszom.
Írja: Dominka Ede Harald
