Nem mintha nem tudnék eltölteni egy napot, hetet, hónapot, évet, életet ebben a városban, de most nincs rá keret.
Nagyon távolinak, elérhetetlennek, valószerűtlennek tűnt Kjúsú belsejében ez az esztétikummal, szentséggel és fantáziával átszellemült erdő, most mégis átsétálok sintó kapuja alatt, fölérek a szentélyhez, melyben aztán semmi cicoma nincs, nem akar égbe törő lenni, nem is kísérel meg versenyezni a körülötte magasodó fákkal.
A cseppet sem hivalkodó Kamisikimi Kumanoimaszu templom
Följebb is lehet menni, ahol egy nagy sziklát vájtak ki azt szemléltetve: az igazán nehezen elérhető célok is elérhetőek. Átjutva a kivájt óriás kőkapun tátongó szakadék fogad. Azt sugallja, hogy ha megvalósítottuk, amit annyira akartunk, azon az úton túl már nincs semmi? Innen egy kanyarral, ahogy a földút is vezet, más célok felé indulhatunk.
A legnehezebben elérhető célok is megvalósíthatók – erre emlékeztet ez a kivájt szikla a Kamisikimi Kumanoimaszu templom fölött
Délután közepén járt az idő, amikor visszaértem a kumamotói vasútállomáshoz. A külföldi turista igyekszik hatékonyan kihasználni az idejét, hisz kevés áll rendelkezésre belőle: bérletes lévén felpattantam az első sinkanszenre, hogy teljesíteni tudjam B tervemet aznapra, azaz még valamit láthatok Kagosimából is. Ez már Kjúsú vége, innentől az okinavai szigetvilág következik. Nem mintha nem tudnék eltölteni egy napot, hetet, hónapot, évet, életet ebben a városban, de most nincs rá keret. Csak látni szeretném a híres aktív vulkánt, a Szakuradzsimát. Egy parkból bámulom, ahogy ontja magából a füstöt, szembesülhetek az élő föld mélyéből előtörő erővel. A japánoknak ez jóval közelebbi élmény, a legendákban élő óriásharcsa randalírozásának köszönhetik a rendszeresen földrengéseket, olykor cunamit. A parkba kilátogatók ügyet sem vetnek a füstokádó hegyre, a helyi gyerekeknek inkább én jelentem a látnivalót, az érdekességet, odafutkosnak szemügyre venni. Lassan beesteledik, némiképp én is hozzászoktam a látványhoz, így az üzletek, kis éttermek árkádjai felé veszem az irányt.
A füstfelhőt eregető Szakuradzsima. A helyiek rá se hederítenek, Kagosima
Olvastam a kagosimai rámenről, amit érdemes (volt) megkóstolni. Veszek néhány helyi édességet és egy pólót. A szuvenírek között ezt az egyet kedvelem, póló mindig kell, s amíg hordható, emlékeztet a helyre. A vonaton a kalauz mellém guggol, ahogy szokás, majd elkéri utazásra jogosító okmányomat. Rutinosan előkapom bérletemet, melyet kissé kínos arckifejezéssel fogad és halkan közli, hogy az erre a járatra sajnos nem érvényes. Igaza van: halmozottan kialvatlanul és a látnivalóktól kóválygó fejjel most egy pillanatra nem használtam az eszem, hát rögtön pórul is jártam. Büntetést ugyan nem kell fizetni ebben a korrekt világban, ám a jegy húszezer forintomba kerül, a sinkanszen még a japánoknak is drága szórakozás.
Kissé sokkos állapotomban emlékeztetem magam előzetes költségkalkulációm egy tételére: nem várt, biztonsági utazási költség: húszezer forint. Kipipálva.
Írja: Dominka Ede Harald
