Vida Gábor nyolcadik kötete látszólag hétköznapi történetet beszél el. Egy gyerek felnőtté válása, egy család története, melynek megismerhetetlen szabályai közé kell beilleszkedni. Önéletrajz, családregény, Erdély-regény, egyszerre szeretne mindegyik lenni és egyik sem. A történet fragmentált, nem válik az elbeszélésben említett áhított Erdély-regénnyé, de még csak családregénnyé vagy valódi önéletrajzzá sem. Az elbeszélő élete mellett irodalmi útját is végigkövethetjük, innen megtudjuk: írásait, katonaságból küldött leveleit mindig úgy formázta meg, hogy kerek történetekké álljanak össze, tanulsággal a végükön, s ugyanezt várja el ettől az összeragasztott alkotástól is. Ez azonban itt mesterkélt és idegen lenne, nem tudná magába foglalni az el nem mondható
Minden család titkokkal teli, furcsa mozaik, telis-tele olyan dolgokkal, amelyekről nem beszélnek. Nem szabad, nem illik, jobb azt nem bolygatni. A hallgatás azonban ugyanúgy cselekvés, amit persze mindig az vesz észre, akinek nem kellene vagy nem is tud róla semmit: a gyerek. Nem csak a gyermekkor bizonytalansága, a kimondhatatlan megismerhetőségének problémája, de ezeknek a jelenig tartó hatása is ott a szövegben, miközben az éppen alkotó írónak az identitása és érvényessége is megkérdőjeleződik önmaga számára.
Az identitás az erdélyi lét miatt kiemelten fontos szerepet kap. Erdélyi, székely, magyar, és ezen identitások különféle keveredéseit vonultatja fel a regény más nemzetiségekkel egyaránt. Az ezzel járó küzdelmet megérteni nehéz, Magyarországról talán lehetetlen. A bizonytalanság érzése, a kimondhatatlan ismerőssége mégis közelebb tud vinni ehhez a problémához is. Hiszen a magyarság annyiféle nemzetiségből áll össze, akár csak egy család különböző tagjai, mind saját történeteikkel és traumáikkal. A mi magyar identitásunk magyarok között mégsincs akkora veszélyben, mint a románok között élőké, így nem csoda, ha erdélyi, magyar és székely identitás nehezen fedi egymást a határ azon oldalán.
A kimondás mégis tiltott vagy lehetetlen. Ezzel az elbeszélő maga is szembesül: folyamatosan a megismerhetetlenbe ütközik, sejti, érzi, de sohasem tudja az igazságot, mert nem is tudhatja: ő nem volt ott, ő nem élte át, mesélni pedig nem mesél senki. Így nem is csoda, hogy a kimondhatatlan megtanulása, a generációs szorongás és elhallgatás nem csak a családi tabuk nem-ismeretét, de a dadogást is kialakítja.
A szöveg külső struktúrája és a történet belső működése elválaszthatatlanok egymástól. Ahogy a mesélő, úgy a szöveg maga is dadog, bizonytalan, vissza-visszatér a gondolatokhoz, nem halad lineárisan. Összeköti őket a tabu, a fejezeteken átívelő szorongás, akár csak a családot.
Folyamatos kettősségek kísérik végig az olvasásomat. A szöveg igyekszik keserűen humoros, határozott és igaz lenni, de a felszín alatt bizonytalan, fájó és valódi. Anekdoták helyett visszaemlékezések, elképzelések, határozott vélemények helyett találgatások, elhallgatások. Az Egy dadogás története nem sokkol a cselekménnyel, hanem elgondolkodtat a hallgatásával. Nem ismerünk meg egyetlen olyan eseményt sem a család életéből, amiben teljesen biztosak lehetünk, csak félig kimondott szavak és sokat mondó hallgatások alapján következtethetünk. Az elbeszélővel együtt mi is találgatásba fogunk, barkácsolunk egy történetet, ami nem válhat koherenssé.
Nem érthetem azt a küzdelmet az identitásért, ami az erdélyi kisebbségi léttel együtt jár. A család azonban univerzális, a titok és hallgatás pedig még inkább, az ezzel járó szorongással együtt. A nem-tudás elfogadása teszi a családot egységgé e megismerhetetlen kapocs által, a folyamatos szorongást örökítve tovább. A közös traumát újra elhallgatják és kimondhatatlan történetté válik a következő generációk számára. Ezen segíthet az Egy dadogás története. Arra ösztönöz, hogy ha az örökölt tabukat nem is tudom felfejteni, ne adjam fel a kutatást a nyelv után, amely az elmondhatatlant elmondhatóvá teszi, hogy ne váljon ez a történet is elhallgatandóvá, amit én is „talán majd egyszer elmesélek”.
Írta: Rasztik Edit Emese
