...bizonyos emberekre érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, míg másokra kevésbé, de az általuk elkövetett bűnökre feltétlenül.
Műhelytitkokról, emberi és szakmai kapcsolatokról, prózapoétikai megoldásokról és számos további izgalmas kérdésről esett szó Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című új regényének bemutatóján. A rendezvényt a Pécsi Zsidó Hitközség dísztermében tartották augusztus 7-én, a Pécsi Zsidó Szabadegyetem elnevezésű program keretében. A szerzővel V. Gilbert Edit, a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék oktatója beszélgetett.
A kötetbemutatót rendhagyó módon (a helyszín és a rendezvény jellegéből adódóan) közös ima előzte meg, amelyen a közönség soraiból is bárki részt vehetett akár aktívan, akár hallgatóságként. Az esemény így már megkezdése előtt sajátos – ám a tárgyalt kötet világától nem idegen – hangulattal telítődött. Gilbert Edit a beszélgetést az írónő bemutatásával, műveinek méltatásával vezette be, utalva arra, hogy bár Tompa Andrea viszonylag rövid ideje aktív szépíróként, mégis joggal sorolhatjuk a kortárs magyar prózairodalom legjelentősebb alkotói közé. Első kérdése mégsem valamely műre vagy szűken értett alkotótevékenységére, hanem – mintegy rögtön közelebb hozva a szerzőt a helyszínen lévő népes közönséghez – egy kifejezetten Pécs és azon belül is a helyi zsidó közösség számára fontos személyre vonatkozott: a hat évvel ezelőtt elhunyt Stark Andráshoz fűződő viszonyáról kérdezte a szerzőt. Tompa elmondta, hogy először Stark vette fel vele a kapcsolatot és invitálta beszélgetésre a Fejtől s lábtól apropóján, amit egyrészt megtisztelőnek érzett, másrészt kezdetben megilletődött a neves pszichiáter érdeklődése miatt. A meghívásból aztán évekig tartó izgalmas párbeszéd alakult ki kettőjük között, amely (Stark halálával) épp a hit kérdésénél akadt el.
Részben a fentiek nyomán merült fel, hogy a korábbi alkotásaiban alaposan feltárt szakterületek képviselői (rózsakertészek, balneológusok, sebészek) felfedezték-e a regényeit. Az író elárulta, hogy orvosok például aktívan érdeklődtek – ugyancsak – a 2013-as mű iránt, majd tréfásan hozzátette: alighanem többen is vannak, mint a rózsanemesítők. Elmondása szerint e munkája különösen orvostörténeti szempontból volt érdekes a szakma képviselői számára. E gondolatkört tovább szőve a moderátor az iránt érdeklődött, hogyan képes Tompa a rá jellemző alapossággal feltárni az említett szakterületeket, különösen a történelmi korszakokkal együtt, amelyekben megelevenednek. A szerző elmondta, hogy olykor önmaga számára sem tisztázható okokból, de nagy élvezettel ássa bele magát a regényeiben megjelenített foglalkozások rejtelmeibe. Az e tudományterületekben jártas olvasók, illetve a velük történő esetleges konfrontáció kapcsán merült fel továbbá a kérdés: íróként hogyan viseli a kritikát. A szerző beismerte, hogy meg kellett tanulnia kezelni a bírálatokat és – ha lehet – felhasználni azok építő, jogos problémafelvetéseit, hiszen mint mondta, a recepció mindig csak a következő regény alakulására lehet hatással.
A beszélgetőpartnerek több, szűkebben szakmai (narrációs, stilisztikai, prózapoétikai) kérdést is érintettek. A referencialitás-fikcionalitás problémáját feszegetve Gilbert arról faggatta az írót, mi alapján dönti el, hogy bizonyos (egykor valóban élt személyeket megjelenítő) karakterei a valódi nevükön szerepeljenek vagy fiktív nevet kapjanak. Tompa elárulta, hogy mivel prózái reális világokban, valós történelmi időkben és helyeken játszódnak az ismert és történetileg fontos személyek esetében nem merül fel benne a fikcionalizálás lehetősége. Ugyanakkor előfordult már, hogy valamely karaktere az alkotói folyamat során annyira eltávolodott eredeti modelljétől, hogy szükségét érezte a név megváltoztatásának. A nevek kapcsán kiemelte az emlékezet fontosságát is: azt, hogy bizonyos emberekre érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, míg másokra kevésbé, de az általuk elkövetett bűnökre feltétlenül.
Az esemény végéhez közeledve Gilbert Edit problémafelvető kérdést is szegezett az írónőnek. Észrevétele szerint a Sokszor nem halunk meg olvasását megnehezítheti, hogy gyakran eldönthetetlen, éppen ki beszél. A szerző jogosnak látta a felvetést, ugyanakkor – mint elmondta – okkal választotta ezt az elbeszélői stratégiát. Az új regényben – különösen az első, Megérkezés című részben – azért elválaszthatatlanok a megszólalói hangok, mert olyan szeretetközösséget próbált ábrázolni, ahol (különösen az ekkor még kisgyermekkorú főszereplő perspektívájából) jelentéktelen a megszólaló kiléte, és amelyben az egyes szereplők mondatai akár szabadon felcserélhetők.
Végül – mintegy keretezve is a diskurzust – az írónő számára fontos másik pécsi személyről, szerkesztőjéről, Nagy Boglárkáról beszélgettek a felek. Tompa hangsúlyozta, hogy egy regény mindig több ember közös munkájának eredménye, szerkesztőjének pedig különösen hálás, hiszen nélküle nem lennének ugyanazok a regényei.
A beszélgetés zárásaként az író felolvasott új könyvéből, majd a közönségnek is lehetősége nyílt a kérdezésre. A hallgatóság többek között a mű erdélyi visszhangjáról, a művekben megjelenített korszakok megidézési stratégiáiról, illetve a Sokszor nem halunk meg ajánlásáról kérdezte a szerzőt. A jelenlévők számára valószínűleg az utóbbira érkező válasz a legemlékezetesebb. A mű Rubin Mihály emlékének szól, aki – mint a szerző elmondta – egyrészt egy a vészkorszak idején elpusztított számtalan gyermek közül, másrészt olyan gyermek, akihez személyes szálak is fűzik, ám mára egyetlen élő ember sem emlékezhet rá, sőt egészen a közelmúltig a nevét sem ismerték. Hozzátette, ha az áldozatok nevét sem sikerül megőrizni, azzal a bűnösök szándéka teljesedik be. Tompa Andrea tehát ezt a módját választotta a név megőrzésének, amelynek egyébként különös jelentősége van a zsidó hagyományban.
A közel kétórásra nyúló, egyszerre szórakoztató és szakmailag izgalmas beszélgetés ezzel meglehetősen személyes zárlatot kapott. A rendezvény után a szerző dedikálta új könyvét. Hosszú sor kígyózott aláírásért.
Írta: Csondor Soma
Fotók: Mitzki Erzsébet
