A tehetetlenség éber. A düh, ami ettől felgyűl, mozgáskényszert indít el. Egyfajta tenniakarást. Akkor is, ha ez hosszú idő alatt játszódik le. Akkor is, ha a felszínen csak beállított képekkel találkozunk. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a mimika. Mindig. Látszat, látszat, látszat. Egyetlen jelszó. Mindenben. A dadogás ebből való kimozdulás.
Kísérletezem. Azzal, hogy véletlenszerűen felütöm a könyvet valahol és keresek egy bekezdést, amire rámondhatom, hogy nem igaz, nem így történt, én másképp emlékszem. Olyan részt, ami nem indít el bennem emlékáradatot vagy amitől nem érzek konkrétan fizikai fájdalmat. Kiragadok legalább egy olyan passzust, ami teljesen közömbösen hagy, simán át tudok siklani fölötte.
Sajnos, minden ismerős. És semmi nem hagy nyugodni. Ráismerek nagyszüleimre, a székely falura, a nagyvárosra, a tanáraimra, de legfőképp a mindent és mindenkit behálózó képmutatásra, amitől torz és félszeg bármely emberi kapcsolat. Nevek térnek el csupán az összehasonlításban. Nem Arad, hanem Brassó, nem Barót, hanem Felcsík, nem Maros vagy Kőrös, hanem Olt, az országos magyar tantárgyolimpia épp nem Suceaván, hanem Brăilan zajlik stb. Nincs jelentősége. Az erdőt felfedezni bárhol nagy élmény, a Cartierből indulni sehol nem dicsőség, az átcsempészett könyvek nagy értéket és veszélyes fegyvert jelentenek az ország bármely településén, jobb időket pedig látott a Kőrös is („milyen sok hal volt régen a Kőrösben, mennyire el van romolva ez a világˮ) meg az Olt is, ahol a balánbányai gálicszennyezéstől sárgásbarna színű a folyó. A halak kipusztultak itt is, ott is. Az ember is épp csak kóvályog, túlélni próbál a Ceauşescu-diktatúra legsötétebb éveiben, a nyolcvanas években. Amikor már senki nem hisz a kommunizmus eszméiben, és ereje is alig van a látszatot fenntartani. „Szentül meg volt győződve, hogy hamarosan összedől a szocializmusˮ. Iszonyú ez a kettősség, értelmetlen, logikátlan.
Ráadásul itt a balkáni hangulat. Nem tudunk mit kezdeni vele. Merthogy ragályos. „A rongálás felelőtlen örömeˮ. Feltartóztathatatlan.
A kommunizmus humortalanságot követel, így emlékszem. Vida humora is inkább önmarcangoló vagy cinikus. „Három pillére volt Baróton az univerzumnak: nagyapám, Isten és a valóság. Minden úgy kellett legyen, ahogy azt nagyapám mondta, mert ez valójában Isten akarata, a valóság ezt vegye tudomásulˮ vagy „Nem tudtam akkor, hogy a munkásosztály a munkát szeretné megúszni, mert nem tesz szabaddá és nem nemesít, legalábbis ahogy azt akkor végezték, úgy nemˮ. Foltokban enged csak meg egy-egy felszabadult poént: „édes fiam, akkora pofont kapsz, hogy freskó leszel a falon, és apád belehülyül, mert nem ismeri a stílusátˮ.
Balázs Imre József tíz mondatos kritikájában elmesélhetetlennek, elmondhatatlannak nevezi a történetet, annak ellenére, hogy „olyan átláthatónak tűnik az egészˮ meg hogy „a cél egy vágyott teljesség lenneˮ. Szerinte Vida regénye „olyan új tapasztalatokkal szembesít, amelyek bővítik az eleddig erdélyiként megnevezett ismeretkatalógustˮ, miközben szervesen kapcsolódik Tompa Andrea, Demény Péter vagy Dragomán György prózájához. Így összefűzve az említettekkel értjük meg, miért elmesélhetetlen.
A szín, amit neki felidéz a könyv, az a barna. Nekem egyértelműen a szürke.
Írta: Rancz Edit
