Családtag, testvér sem lehet közelebb, mint az, akire műszakról műszakra az életét bízza a bányász.
Határátlépés volt, (sajnos) azt kell mondanom. A 21. században városunk, Pécs, ami – lássuk be – elsősorban a bányának köszönheti felemelkedését, évtizedek óta emlékszik, mégis hagyja külvárosi tájsebekként úgy-ahogy beforrni az aknákat, fejtéseket, tárókat. És így tesznek a lakói is. A helytörténetet nem először bolygató Oberon társulat már önmagában azzal, hogy a Jószerencsét! darabot egy bezárt táróban, majd végül egy vasasi elhagyott bányacsarnokban tartotta (augusztus utolsó és szeptember első napján), felszínre hozta a múltat és összeszénporozta vele a jelen arcát.
Még sosem jártam a vasasi bányaüzemben. Az idejutás kalandjáról, a helyszín újrahasznosítási lehetőségeiről, a múlt eseményeinek találgatásairól beszélgetnek a kalandvágyó egybegyűltek, míg a sötét tovább nem mélyül. Ahogy bevonultunk az ecetfákkal körbenőtt épületbe, az egykori bányászok árnyai – a játszók – néznek le ránk megvetően.
A csarnok lyukacsosra tört üvegtábláin csillanó fény, az évek óta halmozódó por szaga teszi még érdekesebbé a termet. Aztán bevonul a társulat! A közösen énekelt bányászinduló ereje mindig lenyűgöző – beugranak a tanévnyitók a pécsszabolcsi általánosban – és a zene (Eklics Dániel) végig velünk is marad: ismerős, de távolról érkezett romantikus dalocskák, bennünk az élet törékenységének és szépségeinek képei. Eddig még sosem figyeltem oda a szövegükre.
A prológus ügyesen körbeácsolja a jelképes bánya száját: nem történeti pontosságra, de nem pusztán fikcióra számíthatunk. Bányászok visszaemlékezésein alapuló életképek villannak majd fel.
De ereszkedjünk le a mélybe.
Az alaphelyzet egy újonc bányász befogadása a brigádba, és az ő életén keresztül a bányászlét bemutatása. Horrorfilmeken edződött lelkem már az első alászálláskor megremegett, de amikor Ferit (Arató Máté) maga alá temeti a bánya, és a (szerencsére) melletteragadt Binyó (Agócs Andor) sztorizni kezd arról, milyen balesetek voltak, ki hogyan élt túl, már komolyan fáztam. Tudtam volna ezeknél a történeteknél még cifrábbakat is mondani, mégis az elmondottak a tűréshatáromat súrolták. (Egyébként Feriét is.) Lacika (Martos Kende) megmentése is ehhez hasonló élmény. Tartottam attól, hogy lesz a brigádból, aki meghal, és a kezdetektől az apa helyett apai szerepet vivő Mátyásra (Tatai Gergő) tippeltem.
Ákli Krisztiánnak sikerült rövid időn belül érzékeltetnie, mennyire egymásra voltak utalva ezek az emberek. Családtag, testvér sem lehet közelebb, mint az, akire műszakról műszakra az életét bízza a bányász. Azt hiszem, ez a bajtársiasság az, amit nehezen lehet a koszorús-szavalós megemlékezéseken átadni. Olyan erős kötelék ez, ami a halálon túl is tart. A föld felett maradt családtagok is – bár az életveszélynek tudatában voltak – az összetartásnak már csak a jólfésült változatát tudták megélni. Eklektikus nőalakokat vonultat fel a darab az örömlánytól a fásult feleségen át a fiatalasszonyig (Martos Hanga). És ott volt „az Erzsi” (Gál Éva), a bányásznő – eszembe is jut a pontos megnevezés az 1890-es évekből: „bányaművelési napszámosnő”. Kemény világ ez, bármelyik női szerepben.
Poros-mocskos-zajos és erőt próbáló volt a munka is – nagyon érzékletes, ahogyan a játszók méterről méterre haladtak előre a bányában, ékelték a falakat, ha kellett másztak és nyomakodtak előre, egyúttal kiváló koreográfiát valósítva meg az állványok (mint funkcionális és elemelt látványelemek) mozgatásával, csapkodásával, újrahasznosításával. Közben észrevétlen elrepül száz év a fejünk felett, a hatvanas-hetvenes évek kocsmakultúráját is megidézve. Az életképekben újabb és újabb zsánerek villannak: György Zoltán Dávid egyik pillanatról a másikra vált brigádtagból nyugdíjas bányásszá, meggyőző köhögőrohamokkal és sztoikus történeteivel egy olyan alakot idézve meg, aki Uránváros minden egyes kocsmájában jelen volt. Lőrincz Sándor briliáns Cseh Tamásként, szinte meg sem lepett, ahogy berobbant a színbe. A jutalomosztó moderátorán, Évikén (Gál Éva) hangosan röhögtem.Közben egy denevér tesz tiszteletkört a fejünk fölött.
A darabot a bányamester (Inhof László) kíséri végig: makulátlan egyenruhájában feszíti a darabot és löki tovább, a végén pedig hirtelen sújt le: bezár a bánya. És most mihez kezdjünk? – lebeg a kérdés a játszók és a ma nézői feje fölött is.
Csavaros a szöveg: sikerült megtartani az egyensúlyt a túl fiatal, teljesen laikus és a vájtfülű, a bányászhagyományt alaposan ismerő idősebb közönség háttértudása között. Magam talán éppen a kettő között vagyok, a memóriámban gyutacsok robbantak: emlékeket és kérdéseket hozva a felszínre.
Kopp. Kopp. Kopp.
Mihez kezdhetünk ezzel az örökséggel? Hogyan lehet tisztességben megtartani úgy, hogy lassan az utolsó egykori mecseki bányászok meséltek? Mit tehetünk, hogy ne csak mese maradjon ez, hanem át is érezzük?
Kezdetnek szerintem talán lehetne még több Jószerencsét! előadás.
írta Harka Éva
fotók Érdi Róbert
