…az Állapotfelmérés egyre inkább rólunk szól; a mi állapotunkról, hogy mit látunk, hogyan látunk a korona magányában, s paradox módon mégis együtt, egy virtuális térben. Egy olyan kiállításról beszélgetünk, ami pár hete még elérhető volt, de ma már nem csak a kiállítás a múlté, hanem az a világ is, amiben létezett…
I. Csendes, különös szombat délután. Csak páran vannak a kiállítóteremben. Előző nap zárták be az egyetemeket.
Úgy terveztük, egyetemi óra keretében együtt nézzük meg a pécsi-baranyai művészek Állapotfelmérés című tárlatát, majd közösen megbeszéljük. Egy nap alatt sokat fordult a világ; a könyvtárat már bezárták, a kiállítás még nyitva, de mindenki sejti, hogy már nem sokáig. A Zsolnay-negyedben és Pécsett, a városban is alig látni embert; nincs még kijárási korlátozás, ellenőrzés, még „maradjotthon” sincs – ez még az első nap, az első sokk. Gondoltam, együtt már úgysem jutunk el, s lett egy szabad napom; hát eljövök a kiállításra, és fényképezek.
A tárlat koncepciója egyedülálló: minden rendű és rangú pécs-baranyai művész demokratikus módon ugyanakkora teret kap, amit tetszés szerint használ fel. A művész fogalmát nyilván valamilyen módon definiálni kellett; az egyetemi végzettség, művészeti szervezeti tagság és korábbi kiállítások, díjak teszik érdemessé a helyi alkotókat a részvételre. Vannak nagy nevek, ismert képzőművészek – mások a pályájuk elején járnak. Festők, szobrászok, iparművészek, ékszerkészítők, számítógépes grafikával alkotók… eklektikus a gyűjtemény.
Részemről a festészet felé hajlok, talán mert festmények közt nőttem fel, a szobrászathoz nehezebben találok kulcsot. Személyes kedvencem a Friss diplomás… című akril, egy mosolygó férfi egész alakos portréja, egyik kezében lufi, másikban diploma. Zöldségesstand előtt áll. Szemügyre véve a festmény melletti nevet és portréfotót a vidám, színes képen mosolygó diplomásban az alkotó Ódor Bencét fedezhetjük fel. Bölcsészdiploma előtt állva átérzi az ember öniróniáját.
1. Ódor Bence: Friss diplomás...
Négy terem van. Mindent végig nézve, lefényképezve jó időbe telik, mire az ember körbejár. A tér közepén szobrok, installációk, néhol kivetítők – helyenként egyértelmű, de inkább absztrakt képek és formák, a művek megértéséhez sokszor a címválasztás ad kulcsot.
2.Elöl: Heritesz Gábor (Munkácsy-díjas): Áthatás (hátul: az anyukám)
Ez a tény érdekes helyzetet teremt, mikor pár hét múlva, már az online oktatás keretében megosztom amúgy sajnos nem túl jó minőségű képeimet a csoport tagjaival és így próbálunk beszélgetni róluk. Hálásak, hogy ők sem maradnak ki teljesen a kiállításból. Másfél órát eltöltünk képernyőmegosztással az alkotásokról készült fotókkal: ami valamiért megragadja a csoport tagjainak figyelmét, annál elidőzünk. Ilyen volt az iménti installáció, amiben óraszámlapot vélünk felfedezni egymástól felfeslő ajándékcsomagocskákkal az idő sodrában.
3. Bőhm Gergely: Itthon II.
Hosszan beszélgetünk Böhm Gergely Itthon II. című alkotásáról, ami furcsán ismerősnek tűnik. A csoport pár tagja rögtön felismeri a pocakos kolbászban Orbán Viktort, s a pálinkát töltő kolbászban a vejét; ez a beállítás, az őket ábrázoló fotó eléggé elterjedt a neten. De a kép azok számára is hatásos, akik nem ismerik az eredetit, és talán épp ez a lényeg; a pálinkázó kolbászokban van valami iszonyúan „magyar” – bár engem ez némileg lehangol.
Az online fotós kiránduláshoz tartozott jópofa nehezítő körülményként, hogy általában nem sikerült a címet s nevet rögzítenem, így előítélet-mentesen értelmeztünk. Nemcsak a cím, hanem a térbeli perspektíva hiánya is hatott: ami három dimenzióban a falra rögzített szörfdeszkának tűnik, az kétdimenziós képen csak ovális fehér alapon. Ám a kortárs művészetben természetesen nem az a kérdés, hogy „Mire gondol a költő?”, egy mű nem puszta keresztrejtvény, aminek egyetlen megoldása van. Ahogy beszélgetünk a képekről, szobrokról, az Állapotfelmérés egyre inkább rólunk szól; a mi állapotunkról, hogy mit látunk, hogyan látunk a korona magányában, s paradox módon mégis együtt, egy virtuális térben. Egy olyan kiállításról beszélgetünk, ami pár hete még elérhető volt, de ma már nem csak a kiállítás a múlté, hanem az a világ is, amiben létezett…
II. Napos, kellemes hétfő délután. Az érettségi napja. A karantén utáni első nap, legalábbis vidéken.
Visszatérve a Zsolnay-negyedbe, megkapom a kiállítás katalógusát egy igényes kiadvány formájában. Minden oldalon egy alkotó s az egyik műve látható – ezek fényében még szánalmasabbnak érzem szegény kis fényképeimet. A városban sétálva elönt a szabadság, a Carpe Diem érzése; bár csak most kezdenek nyitni a boltok és a legtöbben maszkban sétálnak, de úgy tűnik, minden megy tovább. Csalóka, szubjektív ez az illúzió – tudom, a pestiek még mindig bezárva ki tudja, meddig; a járvány nem múlt el végleg, sokan ebben a percben is küzdenek az életükért, ahogy küszködnek a hazaküldött betegek is, és a családjuk, és mind, akiknek egyik pillanatról a másikra szűnt meg a munkája, az addigi élete.
Jó volna egy elegáns, stílusos mondattal levonni valami tanulságot, szépen összefoglalni az elmúlt heteket és rákötni egy masnit a kortárs képzőművészetről. Ám nincs ilyen mondatom. Semmi, ami túlmutatna a maradjotthon, vigyázzunkegymásra, kigondoltavolna közhelyein.
Csak annyit ajánlhatok, egy percre tartsatok velünk, s nézzétek meg Deák Zsuzsanna alkotását, melynek címe; Mi legyen a címe? Gondolkozzatok el rajta ti is! És záruljon ez a beszámoló egy képpel és a ti gondolataitokkal, az én végszavam helyett…
4. Deák Zsuzsanna: Mi legyen a címe?
Írta: Dobszai Eszter
