Pécsett első alkalommal találkozhatott a közönség ezzel az operával, és Puccini mély érzelmekkel töltött dallamvilága – nem meglepő módon – elvarázsolta a jelenlévőket, amiről az előadás végén felhangzó, kitartó vastaps tanúskodott.
Szeptember 7-én, egy nyárias estén repült be Pécsre „A fecske”, Puccini ritkán játszott operája, amely aztán egy második estén (szeptember 9-én) is megtöltötte a Kodály Központ hangversenytermét. Bár a mű besorolása commedia lirica (lírai vígjáték), ez a besorolás pusztán arra szolgál, hogy szembe állítsa a darabot a súlyosabb formátumú, tragikus zeneművel. Ez az opera azonban nem vígjáték, hanem egy keserédes történet arról a fájdalmas dilemmáról, hogy a szabadság és szerelem rizikóit felvállaljuk vagy sem. Eredetileg „A fecske” bécsi megrendelésre készült, és a felkérés operettre szólt. Puccini vonakodott elvállalni, mivel Olaszországban az „operácskák” nem voltak nagy becsben tartva és az olasz zenei kultúrában csak idegen „import áruként” tekintettek rá. Puccini maga is mostohagyerekként gondolt erre a művére, de más operája kapcsán is tett negatív, önkritikus megjegyzéseket (pl. a szintén ritkán játszott Edgar című operájára). De a művészlelkek már csak ilyenek, hajlanak az önostorozásra.
„A fecske” premierje 1917-ben Monte Carloban sikeres volt, ám – ironikus módon – a bécsi, 1920-as bemutató nem aratott sikert. A sikertelenség oka talán épp az volt, hogy „A fecske” valahol az opera és az operett határmezsgyéjén mozog és nem azt hozta, amire a bécsi Volkstheater operettre hangolt közönsége számított. Pedig a mű felmutat az operettre jellemző stílusjegyeket, pl. a könnyed, táncosritmusú jelenetekben. Ezt a táncos hangulatot a pécsi, koncertszerű előadáson sikerült is kiaknáznia José Cura karmesternek (ld. 1. kép).
1. Kép: forrása https://www.pfz.hu/koncert/1736/puccini-a-fecske (Galéria)
A budapesti bemutatóra 1927-ben érkezett meg „A fecske” a Népopera (a mai Erkel Színház elődje) színpadára. Amerikai premierje 1928-ban volt, a New Yorki Metropolitan Opera mutatta be, hogy aztán 80 évre elfeledje. Ezt az operát nemcsak ritkán játszották/játsszák, hanem a szakmai kritikák erősen alulértékelték. Talán emiatt, vagy pusztán perfekcionizmusa okán, Puccini többször átdolgozta ezt az művét (is). A harmadik, befejezetlen változat kottájának egy része a II. világháború idején megsemmisült, és így a hangszerelést a fennmaradt zongoraátiratok alapján dolgozta ki Lorenzo Ferrero, kortárs olasz zeneszerző 1994-ben. Még ebben az évben be is mutatták Torinoban, ahol a férfi főszerepet – nem véletlenül – az épp sztárszárnyakra kapó argentin tenor, José Cura énekelte. Szubjektív megítélésem szerint (és nem lebecsülve Jonas Kaufmann mindent elsöprő Cavaradossiját!) Cura a leghitelesebb Puccini-tenor, és a szalagcímekben emlegetett „a negyedik tenor” címkét igen szerencsétlen megfogalmazásnak tartom. Annál is inkább, mert annyi esetben használták már ezt a címkét korábban más tenorokra (pl. Peter Dvorský, Alfredo Kraus, sőt még Andrea Bocelli esetében is), akik adott repertoárjuk legjobbjai, vagy csak kiválóságai. Továbbá az életművek kronológiai eltérése miatt sem szerencsés ezt az elnyűtt címkét használni.
„A fecske” harmadik változatát Marta Domingo (Placido Domingo jobbik fele) különös rendezői értelmezésében mutatták be 1995-ben Bonnban, majd később az Egyesült Államokban is. Bár az opera cselekménye az 1800-as évek elején játszódik, Domingo inkább egy szecessziós hangulatú látványkeretbe helyezte azt. De az átértelmezés lényege inkább a finálét érinti: a hősnő a szerelmével való kényszerű szakítás után bánatában a tengerbe fojtja magát. Ez a rendezői koncepció ellentmond a cím által sugallt végkifejletnek, miszerint a hősnő feladja a szerelmi boldogságot és – mint a fecske – visszatér a régi fészkébe, a kényelmes párizsi életmódba, amelyet egy gazdag férfi oldalán, kitartottként élhet. Ugyanakkor a Domingo-féle drámai megoldás még inkább erősíti azt, hogy nem egy könnyed commedia lirica nézői vagyunk, ahogy ezt a zene is sugallja. Szerencsére DVD-n is elérhető a Washingtoni Nemzeti Opera 1997–98-as évadjának ez az előadása (ld. 2. kép), de a teljes felvétel online is elérhető (angol felirattal) itt: https://www.youtube.com/watch?v=6WYnRuLBe2g A washingtoni felvétel fénypontja az opera „slágerszámának” tartott I. felvonásbeli ária (Chi il bel sogno) még fényesebben ragyog a baszkföldi spanyol szoprán, Ainhoa Arteta előadásában, ez a részlet megnézhető itt https://www.youtube.com/watch?v=0pjtsmV7FqM
2. kép: Forrása https://www.amazon.com/Giacomo-Puccini-Rondine-Washington-National/dp/B001Q2RVTY
A New York-i Metropolitan 2009-ben játszotta, a színpadon a szerelmespárt az egykor valóságban is egy párt alkotó sztárénekesek, Angela Gheorghiu és Roberto Alagna alakították. Előadásukban a finálé duettje rendkívül drámai, megható jelenet (ld. itt: https://www.youtube.com/watch?v=zSklQLkoymE). A MET a 2023–24-es évadban ismét műsorára tűzi új szereposztásban és pazar, szecessziós színpadképpel (ld. 3. kép) A 2024. áprilisi előadások Magyarországon elérhetők lesznek a The Metropolitan Opera: Live in HD digitális operaközvetítés keretében (Müpa-Uránia mozi, Budapest).
3. Kép: forrása https://www.metopera.org/season/2023-24-season/la-rondine/
Pécsett első alkalommal találkozhatott a közönség ezzel az operával, és Puccini mély érzelmekkel töltött dallamvilága – nem meglepő módon – elvarázsolta a jelenlévőket, amiről az előadás végén felhangzó, kitartó vastaps tanúskodott. Ehhez természetesen nagyban hozzájárult a karmester, José Cura, aki közvetlenségével, karizmatikus személyiségével már rég belopta magát a magyar operakedvelők, és minden bizonnyal a közreműködő zenészek szívébe is. Az előadás lírai szoprán hősnőjét (Magda) Pasztircsák Polina alakította hangilag és gesztusaiban egyaránt kiemelkedően. Színpadi repertoárja meglepően széles spektrumú: a barokktól a bel canton át Wagnerig, sőt kortárs operákig terjed. Magda szerepe nagyon jól állt neki, de érdekes lenne megtudni, milyen szerepekre vágyik, mert ahogy egy interjújában megfogalmazta: „A karrieremet leginkább az befolyásolja, hogy milyen felkéréseket kapok, és ezek által milyen irányba tudok fejlődni” (https://papageno.hu/featured/2022/02/pasztircsak-polina-15-eve-vagyok-mar-a-palyan/). A lírai tenor főszerepet (Ruggero, Magda szerelme) Leonardo Caimi énekelte, aki remekül hozta a formáját, hiszen az ő zenei karrierje a verizmusra fókuszál (főként Puccini- és Verdi-szerepekben lép fel). Prunier szerepében az ifjú dél-koreai tenor, Jihoon Son szerepelt meggyőzően. Az ő neve ismerős lehet a tavalyi Marton Éva Nemzetközi Énekversenyről, ahol bejutott a döntőbe, igaz, az erős mezőnyben díjat nem nyert. A gazdag bankár, Rambaldo figuráját Piero Terranova bársonyos baritonja jelenítette meg. Az opera kedves színfoltja a további hét szopránszerep: a szobalányét szinte rászabták a bájos máltai énekesnőre (Nadia Vella), egyértelműen illet rá hangilag és alkatilag is. A három grizettet, valamint Magda három barátnőjét kettős szereposztásban énekelte Mitrasca Rebecca-Astrid, Mórocz Virág és Raposa Kira. Közülük nekem leginkább Raposa Kira muzikalitása volt imponáló.
A pécsi előadás szólistáit, a Pannon Filharmonikusokat és a debreceni Kodály Kórust, de nem kevésbé a Filharmónia és a Kodály Központ munkatársait köszönet illeti ezért a maradandó zenei élményért. Reméljük, hogy a jövőben is ilyen ritka zeneműveknek örvendhet a pécsi operakedvelő közönség, és hogy José Cura is – mint a fecske – visszatér hozzánk.
Írta Hegedűs Irén
