Érdekes volt megfigyelni, hogy ez a végtelenül okos, sokoldalú ember bár diszkréten, de mégis keresetlen őszinteséggel beszél szakmai, közéleti és magánéleti kérdésekről egyaránt.
A PécsLIT irodalmi fesztivál egyik talán legjobban várt eseménye Nádasdy Ádám író- nyelvész Hordtam az irhámat című új könyvének bemutatója volt, ahogyan ezt a pécsi Tudásközpont nagyelőadója előtt kígyózó, döbbenetesen hosszú sor, majd a szinte teljesen megtelt terem is megerősítette.
A nagy érdeklődés ellenére a kezdeti hangulat nem sok jóval kecsegtetett, a viszonylag késői időpont, valamint a beszélgetést megelőző rendezvény komolysága miatt a közönségen nyomottság ült. Amikor azonban Nádasdy Ádám fellépett a színpadra és elfoglalta a neki odakészített széket, a belőle áradó lendület és korát meghazudtoló élénk arckifejezés hatására a hallgatóság szemében máris érdeklődés csillant. A szerző beszélgetőtársa, Szegő János lángra is tudta lobbantani a lelkesedés ezen szikráját az elsőre talán banálisnak ható, de felütésnek igen jól illő kérdésével, amely arra vonatkozott, hogy a szerző a zsemlének melyik felét vajazza meg. Ezzel nemcsak nevetésre késztette a publikumot, de mulatságos easter egg-et kínált azoknak, akik a Nádasdy-könyvbemutatót megelőző beszélgetést is meghallgatták, és annyira kitartóak voltak, hogy az esti programra is maradtak. (A szerző válasza egyébként az volt, hogy mindkettőt megkeni, de a zsemle alsó felét jobban szereti, mint a felsőt.)
A beszélgetés a továbbiakban is hasonló hangvételben zajlott. A Hordtam az irhámat tartalmazta szövegek mentén újabb és újabb, komolyabb és kevésbé komoly, Nádasdy életében jelentős témák kerültek elő, amik közül a leghétköznapibbak is igazi Nagy Sztorinak tűntek fel a szerző előadásmódjában. Mivel Nádasdy nem akármilyen műfordító is, sok szó esett arról, milyen módon szövik át az életét a különböző nyelvek. Kiderült, hogy bár jelenleg félig Angliában él és tudományos munkájában is az angol nyelvnek van jelentősebb szerepe, gyerekkorában a németet sokkal magasabb szinten beszélte. Ebben az időszakban már szerepet kapott az olasz is, amit azért használt körülötte a család, hogy ő és a többi gyerek ne értse a felnőttek beszédét, egyfajta titkos kódként, ma pedig már ő maga is bírja a nyelvet, sőt, fordításokat készít olaszról magyarra.
A nyelvekhez illeszkedve felbukkant a beszélgetés során a haza kérdése. Ennek kapcsán Nádasdy már-már intim részletekbe bocsátkozott, amikor arról beszélt, bár Magyarország a hazája, jelenleg a budapesti lakását egy bérlővel osztja meg, így otthonának semmiképpen nem nevezheti azt, hiszen az otthon az, ahol alsónadrágban járkálhat az ember. Érdekes volt megfigyelni, hogy ez a végtelenül okos, sokoldalú ember bár diszkréten, de mégis keresetlen őszinteséggel beszél szakmai, közéleti és magánéleti kérdésekről egyaránt.
A beszélgetést strukturálta, hogy egy-egy adott témakör lezárásaként a szerző felolvasott néhány bekezdést frissen megjelent könyvéből, ezzel esztétikailag is illusztrálva az elhangzottakat. Az idő lejártakor a közönség lehetőséget kapott néhány kérdésre is, amit – és ez talán a késői időpontnak tudható be – nem sokan használtak ki. Mégis elhangzott egy, bizonyos közegekben provokatívnak is tűnhető kérdés, miszerint „mit gondol a Mester a kortárs magyar irodalomról?”. A rövid, velős, de annál pc-bb válasz pedig igazán feltette a koronát a beszélgetésre, a Mester ugyanis egyszerűen csak annyit válaszolt. „Jó.”. És ezzel ki is mondta a legtökéletesebb végszót, amit egy ilyen változatos, nevetéstől zengő, intellektustól és humortól fénylő beszélgetés végén mondhatott.
Ezek után nem maradt más hátra, mint kivárni a bejáratig kígyózó dedikáló sort…
írta Virág Anna
fotók PécsLIT Fesztivál hivatalos facebook oldal, Magvető Kiadó
