...hangot adott annak a sajnálatos felismerésének is, hogy e színház meghatározó alakjai (és ő maga is) eltűnt nemzedék lettek...
Tompa Andrea az utóbbi hónapokban szinte hazajár Pécsre. Augusztusban a Pécsi Zsidó Hitközség székházában, majd szeptemberben a PécsLIT Fesztiválon mutatták be Sokszor nem halunk meg című friss regényét, valamint októberben a Pannon Filharmonikusok Átlényegülés című koncertjén vett részt pódiumbeszélgetésen és olvasott fel írásaiból. November 27-én – a Babits Mihály Gimnáziumban megrendezett Baranya Megyei Irodalmi Versenyt követően, melynek témája a szerző első regénye, A hóhér háza volt – a Művészetek és Irodalom Házában találkozhatott vele újra a pécsi közönség. Az írónővel P. Müller Péter dráma- és színháztörténész, egyetemi tanár beszélgetett.
A moderátor azzal a megmosolyogtató bevezető gondolattal nyitott, hogy amennyiben Tompa Andrea nevére keresünk az interneten, úgy szakmájaként a színikritikus megjelöléssel találkozunk. Ezzel egyúttal a rendezvény különlegességére is utalt, nevezetesen, hogy Tompa ezúttal elsősorban nem szépíróként, hanem színházi szakemberként (szerkesztőként, kritikusként és fordítóként) vesz részt az eseményen.
A beszélgetés első felében Tompa az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kötelékében végzett munkáiról esett szó. Szerkesztői tevékenysége kapcsán a beszélgetőfelek a Világszínház és a Színház című folyóiratokra tértek ki, majd ezen keresztül a szakmai kapcsolatok – például együttműködése Nánay Istvánnal – kaptak fontos szerepet. Az írónő úgy emlékezett vissza az időszakra, hogy – a mai viszonyok között nehezen elképzelhető – rugalmasság és nyitottság jellemezte a kulturális intézményrendszert. Saját bevallása szerint tapasztalatlan pályakezdőként nagyszerű lehetőségekhez jutott az Intézet kötelékében és sokat tanulhatott az őt körülvevő közegtől.
Elmondása szerint munkásságának másik fontos aspektusához, a fordításhoz is nagymértékben hozzájárult az intézmény. Az orosz szakon végzett Tompa ez idő tájt gyakran utazhatott Oroszországba, számos drámát lefordított, tudósításokat írt, illetve orosz-magyar színházi kapcsolatok ápolásából is kivette a részét. P. Müller felidézte a szerző A teatralitás dicsérete. Orosz színházelméletek a XX. század elején című hiánypótló munkáját, mely ugyancsak rámutat Tompa szlavisztikával és színháztörténettel, valamint -elmélettel kapcsolatos érdemeire. A felek e téma kapcsán röviden a Stanislavski-féle és a meyerholdi szemlélet különbségeiről is informálták a hallgatóságot, mely utóbbi magyarországi befogadásában és fordításában Tompának kiemelkedő szerepe van.
A teatralitás dícsérete. Orosz színházelméletek a XX. század elején
Az Intézetben végzett feladatok néhány további aspektusát is említve, a felek kitértek a magyar drámairodalom külföldi közvetítési kísérleteire is, például a visegrádi országok színházi intézeteinek közös kiadványaira, a Weddings és az Escape című kötetekre, melyeknek Tompa volt a főszerkesztője. Az írónő – összegezve az ekkori munkáját – úgy emlékezett vissza az Intézetre mint hangsúlyosan szakmai, és nem politikai közegre, melyben saját feladatait elősorban az ismeretterjesztésben és a nemzetközi kapcsolatok ápolásában látta.
P. Müller ezután arról kérdezte a szerzőt, hogy a kétezres évektől aktív színikritikusként, a Színház folyóirat szerkesztőjeként, majd később a Színházi Kritikusok Céhének vezetőjeként, hogyan alakult és változott meg a színházhoz való viszonya. Tompa a kérdés kapcsán elsősorban arról beszélt, miként került közel ehhez a közeghez. Ezirányú működésének elindítójaként emelte ki a Bárka Színház kritikusok képzésére irányuló projektjét, melynek keretében ő maga is tanulhatott 1997 és 1999 között. Beszélt arról a meglátásáról is, miszerint sok szakemberre valamely társulat tesz olyan alapvető hatást, amely meghatározza további kapcsolatát a színházzal. Tompa elmondása szerint, számára e kiemelt társulat a Krétakör volt, ám hangot adott annak a sajnálatos felismerésének is, hogy e színház meghatározó alakjai (és ő maga is) eltűnt nemzedék lettek – utalt ezzel elsősorban arra, hogy a társulat központi figurái (például Schilling Árpád, Mundruczó Kornél) közül mára szinte mindenki elhagyta az országot.
A beszélgetés végéhez közeledve P. Müller az írónő szakmai tevékenységének más – a színházhoz közvetetten kapcsolódó – aspektusaira is rákérdezett, elsőként oktatói tevékenységére. Tompa – mint elhangzott – 2008 óta tanít Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, elsősorban színészeket, és színházelmélettel foglalkozó hallgatókat. A tanítás kapcsán azonban nem annyira az ottani munkáról, mint inkább az érzéseiről, illetve ezek változásáról beszélt. Elmondta, hogy bár az utazások egyre megterhelőbbek számára, egyre szívesebben tölti ott az idejét. Míg korábban gyakran úgy fogalmazott, hogy „száműzetésbe megy” Kolozsvárra, addig mára szabadabbnak érzi magát az ottani közegben. Szemben korábbi attitűdjével – úgy fogalmazott – személyiségének és tudásának mostanra nincsenek „külön fiókjai”, egyszerre tud íróként, fordítóként, színházi szakemberként megnyilvánulni, és e tudásanyagokból dolgozva tanítani. Az oktatói tevékenységgel kapcsolatban elsősorban azt emelte ki, hogy rendkívül sok és pozitív impulzust kap a közegtől.
A rendezvény utolsó nagyobb témája Tompa új regénye és a színház kapcsolódása volt, utalva arra, hogy regényei közül egyedül a Sokszor nem halunk meg történetében kap kiemelt szerepet a színházi közeg. A moderátor ennek okairól és e viszony részleteiről kérdezte a szerzőt. Tompa elmondása szerint szépíróként sokáig éppen azért nem foglalkoztatta a színház, mert túl ismerős és közeli volt számára. Úgy látja, regényíráskor az ismeretlen témák (mint a rózsanemesítés, vagy a sebészet) oly módon teszik óvatossá, illetve sajátosan éberré és érdeklődővé, ami az otthonos területekkel kapcsolatban nem elképzelhető. Ahhoz, hogy mégis a színházról írjon, ez esetben újszerű nézőpontra volt szüksége, olyan irányra, amely korábban idegen volt számára: a színészi perspektíva kezdte el érdekelni, a szerepekbe helyezkedés képessége, és ezen belül, hogy miként lehet ez a képesség mentőöv, egyfajta én-rekonstruálás. Saját írói habitusa és a téma analógiájaként jegyezte meg, hogy számára bizonyos értelemben a könyvei jelentik a szerepeit, amelyekbe bele kell bújnia.
P. Müller Péter a beszélgetést néhány – a színháztól immár teljesen elszakadó – villámkérdéssel zárta, például Tompa regényeinek idegennyelvű fordításairól. A szerző művei közül eddig A hóhér házát fordították le angolra, valamint az Omertát németre. Előbbivel kapcsolatban Tompa csalódottságát fejezte ki, a könyv ugyanis visszhangtalan maradt. Ugyanakkor utalt arra, hogy ez a német és angol könyvpiac különbségeiből is adódhat. Emellett megtudhattuk – ami bizakodással tölti el a szerzőt – hogy folyamatban van a Haza és az Omerta angol nyelvű fordítása is.
Levezető kérdésként a moderátor Tompa közismert hobbiját, a futást hozta szóba. Mint kiderült, az írónő jövőre jubilál, hiszen 2004 óta fut rendszeresen. E tevékenység kapcsán azonban az a keserű belátása, hogy sportolva az ember jobban érzi az öregedés jeleit. Bár a rendezvény kishíján e lemondó megállapítással ért véget, azonban – hogy mégis pozitív zárlatot kapjon az egyébként jókedélyű beszélgetés – Tompa a közönség figyelmébe ajánlotta Christopher McDougall Futni születtünk című könyvét, melyet férjével közösen fordítottak. A párbeszéd így a szakmai tevékenységektől látszólag teljesen eltávolodó kérdéstől mégiscsak visszakanyarodott a kultúra, a fordítás, vagyis az esemény nyitótémáinak irányába, egyúttal közös mederbe is terelve a szerteágazó témaköröket. A rendezvény nagyszerűen rávilágított, hogy Tompa Andrea munkássága és gondolatisága akkor is rendkívül gazdagnak és sokszínűnek bizonyul, ha nem is szépirodalmi tevékenysége van a fókuszban.
Írta Csondor Soma
A Fotók forrásai a képek alatt követhető linkeken érhetők el.
