Kikényszerített hiba a teniszben akkor történik, amikor az egyik játékos a másikat olyan helyzetbe hozza a pályán, amire nem tud jól, pontot érően reagálni. Ezt teheti a társadalom is az emberrel, kiemelten a mentális betegségben szenvedőkkel. Az elmúlt két év leforgása alatt két olyan mozifilm is készült, amely a pszichopátia működésébe, kialakulásába enged betekintést más-más szemszögből. Mindkét alkotás alapjaiban lépi át a politikai korrektség korlátait, ezzel újabb mérföldköveket téve a posztmodern pc-mentes, még kifürkészhetetlen útjába. A jelen központi eszméket nélkülöző korszakában a csoportos érdekérvényesítés helyett a hangsúly áttevődött az egyénekre, az ego boldogulásának és érvényszerzésének megnyilvánulásaira.
Ha a cannes-i filmfesztiválon a közönség egy része nem bírja végignézni a filmet, az bizony jó előjele lehet a minőségnek. 2018-ban ez történt meg a Lars von Trier által rendezett A ház, amit Jack épített című thrillerrel. A film több idősíkon mozog egyszerre, az eseményeket folyamatosan narrálja egy dialógus, mintha csak mellettünk ülnének a moziteremben, vagy rendezői kommentárral néznénk. Az egyik beszélő Jack, aki brutális tettein úgy vezeti végig a nézőt, mint egy festőművész minden ecsetvonásán. Ő az a pszichopata, aki a borzalmakat nem szégyelli, nem keres kibúvót a tettei alól, hanem minden apró részletet bemutatva, művészeti értékkel láttatja a spontaneitásból kiinduló, de a végén már pontosan megkomponált gyilkosságokat. Az ő indíttatására nincs olyan válasz, melyet le lehet vezetni társadalmi hatásokból, nincs kikényszerített tett, minden Jack személyiségéből ered és a tökéletes ház megalkotására irányul. Ez utóbbi nem sikerül az egyébként szuperértelmiségi építésznek egészen addig, amíg rá nem jön az alkotóelemek mibenlétére, a tökéletes építőkövekre: a testekre. A beteg elme működési alternatíváit olyan szinten mutatja be a film, amely egyszerre elborzasztó és szórakoztató. Vergilius szerepe ezúttal az indítékok és az okok megérteni próbálásában bontakozik ki, végig erről faggatja a sorozatgyilkost. Érdekes párhuzamba helyezni az ő figuráját a tíz évvel ezelőtti Kevin Costner fémjelezte Mr. Brooks című hasonló témájú thrillerrel, melyben a William Hurt által alakított intelligens gonosz a címszereplő olyan képzeletbeli kivetülése, ami buzdító és egyben megértő jellegű, ez utóbbiban Jack pokolbeli kalauzára hajaz.
2019 egyik nagy meglepetése a zsánerpukkasztó Joker, Todd Phillips munkája. A képregényfilmekben tündöklő, majd fuldokló elmúlt évtized lezárása lehet ez a thriller, melyben Joaquin Phoenix eddigi karriere legfőbb alakítását nyújtja. A Joker szintje az a referencia, amely kiutat mutathat a kétes minőségű képregény-adaptációk korszakából. A rossz útra tévedéshez, az elme láncának elszakadásához mindig vezet valamilyen indok, lehet ez egészségügyi és társadalmi, vagy a kettő egyszerre. A Batman-történetből többször is kiragadott figura most más, mint minden korábbi verziója: nem a gonoszsága zsigeri, hanem a nevetése. Az ő kényszerbetegsége a nevetés és a szereplési vágy. A film támadja mind a tömeg, mind a vezető réteg viselkedését, és a köztük elveszni látszó emberi ártatlanságot gyászolja. Az ő bűnözői tündöklése a kikényszerített cselekvés. Társadalomkritika természetesen meg-megjelenik Hollywoodban, de ennyire élesen eddig még elkerülte a képregényfilmek világát.
A pszichopatikus viselkedési formák nyilvánosság elé tárására van igény, és kell is lennie igénynek, hiszen az egyéni érdekérvényesítés világában sokan sodródhatnak olyan helyzetbe, ahol társadalmi segítségnyújtásra és elfogadásra van szükség hősök helyett.
Írta: Harencsár Balázs
