Ezzel a nyilvánosan beavató főpróba-peformansszal pedig talán akaratukon kívül azt demonstrálták, hogy ez az élet. Hogy milyen is az, élesben, amikor korábban nem használt videókonferencia-programmal debütálnak azok, akiknek van mondanivalójuk.
Okostelefonom figyelmeztet: ma levelezős nap van (eddig rendben, ‘jönnek’, vagyis velünk vannak), sőt azt is mutatja, hogy Szvetlana Alekszijevics, a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége mától lép fel a Millenárisban. Lépne. Pécsett pedig erre a hétre az Afrika-napok keretében a ‘Sex in Africa’-programot, talán kiállítást jelzi. Látom, a múlt héten ért volna véget a tavaszi szünet (nem akkor volt, s nem szünet volt), Húsvétra (ami nem maradt el) pedig éppen hazaértünk volna a debreceni Deszka fesztiválról, a kortárs magyar drámák bemutatkozásáról.
Nézem még, mi van (mi nem lesz): orvosi időpontok törölve, a szűréseket visszamondták. Jövő hétfőtől a Magyaro… kezdetű beírásra kattintva pedig azt látom: Magyaros szakhét. Háát… Pedig már bőven benne voltunk a szervezésben. A modern irodalmi tanszék oktatói frissen megjelent könyveinek börzéjét terveztük. Én voltam érte a felelős, s azon az emlékezetes márciusi szerdán éppen köremailt írtam volna a kollégáknak arról, hogy elég frissek leszünk-e ehhez az esti sávban, amit a közkedvelt CKH-tól kapunk, ahova egyre-másra szervezzük ki konferenciáinkat. Meg hogy benne vannak-e abban: egymás könyveit mutassuk be 15 percben, kell valami csavar a műfajba, hát még ha ilyen bőséges a termés.
Ott van viszont a Playback is az egyik szerdánál. Meg is tartották, még (ha) online is. Már eleve így írtam be, ezek a második soros bejegyzések. Szórakozások a karantén idejére. Offline sem értem az improvizáció működésmódját: az ott, akkor, először hallott, a közönség egy tagja által mesélt történetet úgy jelenítik meg azonnyomban a játszók, hogy nem beszélnek össze, miként is legyen, előttünk zajlik minden. Most ugyan nem történetszerűek voltak a nézői megnyilvánulások, inkább hangulattöredékek. Ezeket a kisebb egységeket képezték le sajátos alakzataikba a játszók. Ám mindenki, ahogy ma kell, a maga otthonából. A játékmester úgyszintén a saját szobájából vezényelt két szóval.
Nem csoda, ha épkézláb történetet még nem mesélünk, elég zavarodott volt mindenki így a karantén első heteiben. Csodálom a társulat bátorságát. A technikailag nehezen bekapcsolódó nézők közül valaki bekapcsolva felejtette a mikrofonját, így akaratlanul közvetítette családi életét. Mást végig nem találtak, bár valahol ott volt velük, velünk az éterben, s öt percenként szólongatták. Mégsem hagyta el a színészeket a nyugalom. Rezzenéstelen arccal várták, hogy valami legyen.
És mégis megcsinálták – ezzel a nyilvánosan beavató főpróba-peformansszal pedig talán akaratukon kívül azt demonstrálták, hogy ez az élet. Hogy milyen is az, élesben, amikor korábban nem használt videókonferencia-programmal debütálnak azok, akiknek van mondanivalójuk, s a többiek kivárják. Jópofák voltak a chatfalon a reakciók – ameddig követtem, a produkciót Rózsa György betelefonálós műsorához hasonlító nézői bejegyzés váltotta ki a társulat körében a legnagyobb tetszést.
V. Gilbert Edit
