Most már tudom, mennyire megszerette a kezem, azt mondogatja, hogy olyan, mint Kárász Nellié az Iszonyban, vékony, nőies ujjak, mandulaforma köröm, mögötte érzésekkel, érzékenységgel.
Egy nyár végi este lépett be az életembe. Éppen táncóránk volt, amikor a csupán érdeklődő újoncjelöltet becsábította a tanárunk. Emlékszem, csupa mosoly volt, kipirult arccal, ő az a jófiú-típus, aki nem azért jött, hogy fogdosson minket, látszott rajta, hogy tetszik neki ez a tánc. Kedves figura, már akkor feltűnt ez. Kissé remegett a hangja, félénknek láttam, de amikor kezében tartotta a kezem, éreztem, hogy megnyugtató hatással vagyok rá. Tanítgattam, de épp csak annyira, amennyire szüksége lehetett rá, tanárpalántaként igyekeztem ráérezni erre. Nagyon gyorsan fölvette a fonalat, ez van, ha szeret valamit az ember. Aztán maradt is évekig, ahogy a mosoly is az arcán. Egyszer megkérdeztem, mire fel ez a nagy jókedv. Azt felelte, ezt a másfél órát várja egész héten. Akkor még nem tudtam, hogy az amúgy is jó alaphangulathoz a varázst számára a társaságom jelentette, és ahogy később emlegette, a lényeg éppen a varázs, melyet azonban csak egyetlenegy ember tud megadni, aki maga is olyan, mint a tánc boldogsága.
Szerettem táncolni vele: figyelmes volt, kedves, jó partner, sosem durva. A te kezedet a legjobb érzés megfogni – vallotta meg egyszer. Ugyan, biztos csak megszoktad – hárítottam akkor még. Most már tudom, mennyire megszerette a kezem, azt mondogatja, hogy olyan, mint Kárász Nellié az Iszonyban, vékony, nőies ujjak, mandulaforma köröm, mögötte érzésekkel, érzékenységgel. Az órák után néha elkísért, fölpattantunk a villamosra. Meddig mész? – kérdeztem. Hát, csak úgy megyek – ködösített, ami azt jelentette, hogy már rég le kellett volna szállnia, de én akkor nem gondoltam, hogy csak azért jött tovább, hogy még néhány percig velem maradhasson.
Aztán egyszer csak én eltűntem. Megszereztem a másoddiplomámat, amit még a villamoson ecseteltem neki, álmomban néha táncoltam, amit nagyon szerettem, nagyon hiányzott, és..., és hát férjhez mentem.
Ő szintén átvette a diplomáit. Akkor kezdte bontogatni a szárnyait, majd elröppent a városból, miért is maradt volna. Hol az egyik városban, hol a másikban, egyik országba be, másikból ki. Örültem, hogy aktív fészbúkozó, szeretem tudni, hogy mi van vele, és így láthattam, merre jár, mit lát. Vágytam én is arra, hogy sokat utazzak, lássam a világnak azt a részét, amelyik érdekel, és hát utaztam is, nem panaszkodom, de sokfelé nem jártam, ez még kimaradt az életemből, pedig milyen pazar lehet! Ha nem ezt az életet élném, amit, akkor talán azt választanám, amit ő.
Időnként cseréltünk egy-egy üzenetet, de más nem történt, akkor sem, amikor a Szajna fölött sétálva megállt, elnézett az Eiffel-torony irányába a Pont Alexandre-III kerubjai és nimfái között, rám gondolt, de én nem mentem vele szembe a hídon, ahogy akkor sem, amikor a Sacré Cœur csendjében az én mosolyom szállt el csukott szemei előtt.
Láttam, hogy könyvekről ír, becsültem érte. Kislány korom óta olvasok, és nagyra tartom azt, aki tud írni. Újságíró lett, szerkesztő, tanár. Másfél évtized telt el az első találkozásunk óta, akkor láttam, hogy épp a világ túlsó végén tanít. Aztán még ennél is messzebb ment, egy építő utazásra, a világosság ösvényeit kereste, a szellem és a jellem világosságáét, meg is találta. Szerencsére sok mindent dokumentált, így gondolatban ott lehettem én is vele egy kicsit, épp akkor, amikor az én lelkem épp fakulni kezdett, és akkor történt, hogy az ő fényképein és szavaiban éreztem azokat a színeket, amelyekre vágytam, és nemcsak most, de mindig is, amióta kinemesedett bennem az a vágy, hogy igazán mély érzésektől lehetek csak az, aki szeretnék, és amikor egyre rejtettebb és rejtettebb úti céljaira kísértem lélekben, ott láttam, hogy van olyan, amikor a túl nehéznek vélt célok is elérhetők. Akkor kezdett visszatérni az én hitem is. Az erőm pedig akkor, amikor a koronavírus hazasodorta, itt ragadt, és így tudtunk találkozni.
Írja: Kiss Lotti Kincső
