Ilyen férfi nincs is, ez csak a mesében van – raktuk össze a tanulságot, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy mesék márpedig vannak, így aztán ő is van, sőt bevont a meséjébe, amelyikben én vagyok a királylány, aki megtalálta így a hős szerelmesét, a bökkenő viszont ugye az, hogy én meg közben a mesén kívül jól férjnél vagyok, nem kevésbé anyuka.
Szóval ott tartottam, hogy találkoztunk. Vártam az állomáson, és a buszról pontosan úgy szállt le, azzal a boldog mosollyal és piros arccal, mint amikor betoppant az első táncórára és egyben az életembe. Te semmit sem változtál – ezzel indított kilenc év után, megöleltük egymást, és a lehető legtermészetesebb módon kézen fogva sétáltunk a megbeszélt helyünk – mellé, merthogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy tervezzük, hanem, mondjuk, majdnem úgy.
De ne rohanjunk annyira előre, a találkozásunk előtt már valamennyi héttel beindult egy olyan aktív levelezés, ami azóta is tart, pardon, csetelés, amikor is azt figyeltem meg magamon, hogy ő pont azt az ösvényt tapossa ki felém a szavaival, amiről reméltem, hogy egyszer kitapossák, csak már rég nem számítottam rá, szinte el is felejtettem, mit is szerettem volna. A potenciális ösvényem zsenge füves helyén mindenféle gizgazok nőttek azóta, elszáradt ágak, dzsumbuj az egész, ez az ember meg a machetemondataival gond nélkül lekaszabol minden akadályt, és egyre csak közelít. Ezt azért mégsem tarthatom magamban, kivel is oszthatnám meg, max. a legjobb barátnőmmel. Ilyen férfi nincs is, ez csak a mesében van – raktuk össze a tanulságot, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy mesék márpedig vannak, így aztán ő is van, sőt bevont a meséjébe, amelyikben én vagyok a királylány, aki megtalálta így a hős szerelmesét, a bökkenő viszont ugye az, hogy én meg közben a mesén kívül jól férjnél vagyok, nem kevésbé anyuka.
Hozzá kell tennem: az emlegetett ösvényen az áthatolhatatlannak tűnő dzsungelben ő nem az erőszak fegyverével nyomult, gázolt át, hanem mint a nagyon finom éllel közelítő kardforgató, aki jelen esetben tollforgatónak nevezhető. A szavaiból érzem a szeretetét, az illúzió oly tökéletes, árad belőle a nyugalom, a béke, a kedvesség, amellyel körbeölel. Már-már valóságos a bőre melege, de a lényeg a léleksimogatás, akkor is az lenne a legfontosabb, ha itt állna mellettem. Ennyi elfogadást és támogatást nem reméltem senkitől, feltétel nélkül ad, nem nyaggat, nem követel, az utcán átkarol, úgy sétálunk, és éjjel velem alszik el, virágokat rajzol a hátamra az ujjával, mikor én már álmodom.
Na és amikor – visszatérve az amúgy rövidke sétánkhoz – kéz a kézben közelítettünk célunk felé, ő már annyira az ösvény végén járt, hogy megfogva a másik kezével is a kezében tartott kezemet akkor döbbentem rá, hogy egészen itt van, teljesen itt előttem, megérkezett. Újra megölelt, a szerető gyengédség kétségmentes gesztusnyelvén beszélt hozzám. Ekkor kaptam vissza az erőmet.
Két nap múlva a korona úgy elárasztott minket, hogy már nem is tudtunk volna találkozni. Mi mégis együtt élünk azóta is, közösek a reggeleink, együtt reggelizünk, és mialatt én mosok, teregetek, felmosok, ő tananyagot ír, de pár percenként egymásra mosolygunk, ölelés, csók is jut, majd egy-két olyan szó váratlanul, amire nekem nincsenek szavaim, elmosogat nekem, délután sétálunk, majd a paplan alatt közösek a késő estéink is.
Fénykép nem készült a találkozásunkról, ám egy fotórealisztikusnak érzett vers igen, majd egy novella egy remény- és jövőbeli találkozásunkról, ez már akár egy album. Aztán jártunk még mezőn virágok között, sőt együtt nőttünk fel egy mesében. Tóparton néztük a hullámokon játszó fényeket, amelyek nap mint nap visszacsillannak. Ilyen napjaink vannak, ilyen heteink, már hónapjaink az üresség idején, amit a korona teremtett, néha a múltba térünk vissza, de táncoltunk már kilencvenévesen is, persze leginkább a jelenünket töltjük ki, azt mondja, múzsája vagyok a munkájában, ő pedig támogat, hogy fejlődhessek, továbblépjek kedvem, belátásom szerint a hivatásomban.
A korona pedig lassan kopásnak indult, a köd kezd szétoszlani, és az írástengerünkön hajózva néhány hónapnyi távolságban körvonalazódni látszik egy újabb valóságsziget, ahol végre megérezhetjük a földet a talpunk alatt, mert ezt azért – ha mégoly pontosan megközelítik is – mégsem helyettesíthetik az eddigiek.
Írta: Kiss Lotti Kincső
