Igen, tudom, a rózsaszín néha giccses, máskor meg ez a természetes: a múltkor elsétáltam egy vadrózsabokor mellett, tökéletes rózsaszín, ráadásul szív alakúak a szirmai, mégiscsak túlzás. Elnéztem a fák fölött az esti égboltra, és tessék, az is tiszta rózsaszín – öt percig..., aztán beszürkül, majd lassan kormos lesz. Hallgatok a tévében Cilike nénire, rendszeresítem a munkát kiszellőztető egészségügyi sétáimat, ahol vagy a múltba, vagy a jövőbe meredek.
Buliban egyszer tudtunk táncolni, úgy tíz éve. Engedélyt kért, de nem is tőlem, hanem az akkor még barátomtól, későbbi férjemtől, így illett. A végén visszakísért. Már az elején tudta, hogy vesztes csata lesz. Ja, eltűntem, feleség lett belőlem. Benne meg lassan az a rémkép állt össze, hogy a könyvtár és albérlet közt elfogyott a fiatalsága. Azt gondoljuk, most már úgysem találkozhatunk senkivel, akivel jó lenne. Kompromisszum. Külföld megint. Már a végső egyedüllétre rendezkedik negyven évesen, megtervezi vidéki magányának kertjét, ekkor összeakadunk a neten. Élénk levelezésben átjáróra találunk a világaink között, álmodozások kezdik kitölteni a realitásunkat, csakhogy ez nem olyan egyszerű, ha az egyik fél házas… meg anya.
Nem akarom emlegetni a férjemet, sehogy, miért is okoznék kellemetlenséget, de ő azért így is talált magának. Kibiciklizett a legközelebbi erdőbe, egy tisztás szélén felült egy szalmabálára, hogy azon olvasson: Nem az én feleségem, nem tőlem van gyereke, és talán nem is lehet neki több, veszélyeztetett, így az orvosok. Miért nem maradtam és próbálkoztam még? Á, valami úgyis félrement volna. Sehová sem jutottam volna el szakmailag, ha itt punnyadok –– Ja, csak közben egyedül maradtam. Azt mondja, szeret, akkor hát boldog vagyok. Jó, de egy másik férfival él. Félévente két-három óra jobb esetben a találkozás? Stille Nacht! Heilige Nacht! Égnek a gyertyák, idill, béke, szeretet. Apám tette fel a lemezt, nyolc éve meghalt, sosem látta a nagy őmet, sosem fogok együtt élni a nagy őmmel.
Közös gyerek, haha, persze! De várjunk, megvan, béranya! Kicsengetem a tízmillát valami nőnek. Honnan, honnan, hitelből. Ja, tudom, bünteti a törvény, és legközelebb Ukrajnában csinálják meg, akkor ott kell börtönbe menni. Nem érdekel, megéri. Börtönbuzi ukrán maffiózókkal iksz év, király lesz. Hoppá, és közben ki foglalkozik a gyerekkel? Jó, sztornó, befejeztem. Fognám néha a kezét, amikor kirándulunk, de csak beleképzelhetem a magaméba, légnemű kéz, időnként átölelném, próbálom felturbózni a fantáziámat, de az ürességet fogják át a karjaim, megcsókolnám, de nem érzem az ajkait, a szemébe néznék, de csak emlékképet látok, vagy mellette lennék, de nem vagyok, nincs itt, én sem vagyok ott.
Az utolsó bugyor a másik pokla.
Írja: Kiss Lotti Kincső
