Örülnek, hogy együtt lehet a család, még azok is, akik már nincsenek köztük, hiszen a szívükben és a fényképek által ők is jelen vannak az ünneplésen, a filmből pedig kiderül, hogy az ő világukban ez az év legörömtelibb napja.
Egy 2017-ben megjelent animációs filmet szeretnék ajánlani, amely a halottak napja környékén és a karácsony közeledtével időszerű témát feszeget, hiszen – a maga különös dimenziójával – arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire fontos az emlékezés. A Coco az elmúlást a mi kultúránktól eltérő módon láttatja, ami nem meglepő, hiszen a történet Mexikóban játszódik. Érdekes lehet párhuzamot vonni a magyar és e távoli kultúra között, hiszen míg nálunk a karácsony az év legnagyobb családi ünnepe, addig a mexikóiaknak a halottak napja az. Egyáltalán nem tekintik szomorú eseménynek, sokkal inkább ünnepléssel, lakomázással töltik. Örülnek, hogy együtt lehet a család, még azok is, akik már nincsenek köztük, hiszen a szívükben és a fényképek által ők is jelen vannak az ünneplésen, a filmből pedig kiderül, hogy az ő világukban ez az év legörömtelibb napja.
Az animációs: azon belül is a Pixar-filmek nem kizárólag gyerekeket céloznak meg, a felnőtteket is megérintik. Elképzelhető, hogy utána kicsit másként fogunk gondolni a családunkra és azokra, akik már nincsenek közöttünk.
A történet középpontjában Miguelt, a 12 éves mexikói fiút látjuk, akinek minden vágya, hogy zenész legyen, ám cipészettel foglalkozó családja erről hallani sem akar. Üknagymamája egykor annyira megharagudott a férjére (aki a sikerért elhagyta a családját), hogy betiltotta a zenét és a zenélést a családban. Miguelt azonban nem lehet eltántorítani, főleg amikor megsejti, hogy ükapja az a híres Ernesto de la Cruz lehetett, akit példaképének tekint. Elhatározza hát, hogy a halottak napi tehetségkutató rendezvényen megméretteti magát, ám amikor kölcsön akarja venni a helyi mauzóleumból a gitárt, egy véletlen folytán másik világban találja magát. Ez a világ pedig nem más, mint a holtaké, ahol rögtön elhunyt hozzátartozóival is találkozik és nyomban ráeszmél, hogy a halottak bizony tovább élnek, ha van, aki emlékezik rájuk.
Ebben a világban ugyanis csak azok lehetnek jelen, akiknek a fotója és emléke bárki számára is fennmarad az élők között. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy Miguelnek még napkelte előtt vissza kell jutnia a másik világból, ami csak egyik felmenője áldásával lehetséges. A történet előrehaladtával megismerkedünk a kissé bohókás Hectorral, aki fontos szerepet fog játszani a sztori alakulásában. Többet nem szeretnék elárulni a folytatásról, azonban aki egy kicsit is kedveli az animációs filmeket és/vagy érdekli: mi lehet a halál után, annak mindenképp érdemes megnéznie a 105 perces remekművet.
A film teljes hosszában gyönyörűen megalkotott, színpompás világot tár elénk, ám amikor ebben a bizonyos holtak világában találjuk magunkat, még inkább. Kidolgozott szimbolikával, a mexikói kultúrára jellemző szokásokkal s néhány igen szerethető karakterrel ismerkedünk meg általa. Vannak betétdalai, mégsem musical: csak a történet szempontjából jelentőségteljes dalok csendülnek fel benne.
Írta: Izsó Nikolett
Fotó: Jakab Viola
