A holokauszt nemzetközi emléknapjára Primo Levivel és különböző „neveivel” emlékezem. Legtöbben az Ember ez? szerzőjeként ismerik, memoáríróként és túlélőként.
A kép forrása: Le Storie Naturali di Primo Levi - oggiscienza.it
Az eredeti kép a milánói Museo Scienza e Tecnologia-ban található
Írásomban három név történetét járom körül. Primo Michele Levi a „primo” az olasz nyelvben sokkal inkább sorszámnév, mint valódi tulajdonnév. Egy nem-név, ami Auschwitz után még evidensebbé vált, ami szerint elég egy szám Levi meghatározásához. A tetoválás emlékezetébe véste elnémítatatlanul, hogy sorsa azonos egy számmal nem egy névvel.
Levi nem volt lelkes már gyermekként sem családja fantáziátlan névválasztása miatta család elsőszülött fiúgyermekeként kapta a „Primo” nevet. Sokáig csúfolták az iskolában ironizálva az elsőségét hirdető csúfolódó dallal: „Primo Levi primo!” A Michele az apja nagyapjától örökölte meg ez sem bizonyult szerencsés névválasztásnak. Az apai nagyapa búskomor, melankolikus, gyenge ember volt, öngyilkosságot követett el 1888-ban negyvenévesen kiugrott torinói lakásuk ablakából.
Levi maga is viccelődött nevével, amikor 1963-ban megnyerte a Campiello irodalmi díjat Velencében La Trequa című írásáért, majd ugyanebben az évben az olasz irodalmi elismerések közül a legrangosabbat, a Premio Strega-t is. Miután átvette, viccesen megjegyzi: „Primo era lui, giammai secondo”.1 Ha így hangzik el: Primo ero io, giammai secondo, talán nem ennyire meglepő, könnyen vissza lehetne csatolni a gyermekkori csúfolódásokhoz is. Így viszont, hogy E/3-ban utal magára a szerző (nem az én: io, hanem az ő: lui névmást használja), külső pozícióból, eltávolodva tekint önmagára.
A második név, amely az önazonosságvesztést példázza, az az auschwitzi szám, amelyet az Ember ez? című memoárból ismerünk: új számot kapott (174517) a „primo” helyett. A narrátorban korán realizálódik a totális megaláztatás. Rögtön a megérkezésük után elvettek tőlük mindent, ember mivoltuktól fosztották meg őket. „Akkor döbbentünk csak rá, hogy erre a gyalázatra, ember voltunk megcsúfolására nem találunk szavakat. Egy pillanat alatt, szinte prófétai megvilágosodás révén, belénk hasított a felismerés: megérkeztünk a mélybe. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk, nyomorultabb emberi sors nem létezik, egyszerűen elképzelhetetlen. Semmink sincsen már: elvették a ruhánkat, a cipőnket, még a hajunktól is megfosztottak bennünket; ha beszélünk, nem figyelnek ránk, de ha figyelnének, sem értenének meg. El fogják venni a nevünket is, s ha meg akarjuk tartani, nagy lelkierőre lesz szükségünk, hogy a nevünkkel együtt belőlünk is megmaradjon valami abból, akik voltunk.”2
Karjára tetoválják a 174517-es számot, innentől ez a szám lesz az azonosítója, Primo Leviként nem létezik többé. „A tetoválás nem volt fájdalmas művelet, és nem tartott tovább egyetlen percnél, annál megrázóbb volt viszont. Jelképes jelentése felől senkinek sem volt kétsége: ez a jel kitörölhetetlen, innen nem kerültök ki élve, ez az a bizonyos billog, amit a rabszolgák és a vágómarhák viselnek, s nem is vagytok már egyebek. Nevetek eztán nem lesz: ezentúl ez lesz a nevetek.”3
Írja: Szabó Barbara
1 - Szándékosan nem fordítom le Levi szójátékát, a magyarra fordítással elveszítené a jelentését. A sorszámnévvel, ami a neve is egyben, azt fejezi ki, hogy mindig első volt és sosem második. Carlo Zanda: Quando Primo Levi diventò il signor Malabaila. Neri Pozza Editore, 2019. 74.
2 - Primo Levi: Ember ez? Fegyvernyugvás. ford. Magyarósi Gizella, Európa, Budapest, 1994. 29.
3 - Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa, Budapest, 1990. 150.
