Megjártuk ezek szerint a poklokat, a lassan beszüremlő fényből tudom, hogy megúsztuk, ismét örülhetünk a világosságnak.
Reggel a kollégiumi tömegszállásra emlékeztető emeleteságy-tengerből gyorsan kipattanva indulok megnézni a legnagyobb fából készült Buddha-szobrot. Január végi eső csepereg a szilvavirágokra a templom udvarán. A Buddha félig leeresztett szemhéjakkal, ölében nyugtatott kezekkel ábrázolt alakja fogad. Egy ideig álldogálok vele szemben, amikor megszólít a felvigyázó, hogy nézzem meg a bodhiszattvák szobrait is, mert, igaz, kisebbek, de jóval régebbiek is.
Ötvenes nő imádkozik az egyik előtt. Hallgatom fél füllel e számomra egzotikus intonációt. Felém fordul, megkérdezi, voltam-e már a szobor alatt. Nem, nem tudtam, hogy be lehet menni. A lidérces fényben démonszerű, alvilági lények sandítanak ránk a falfestményekről.
Szilvavirág az esőben, Fukuoka
Minden képen a felső és az alsó világ jelenetei szerepelnek. Belépünk egy ajtón, bent koromsötét fogad. Közvetlenül a szobor alatt haladunk egy keskeny folyosón, melynek közepén megállít. Van itt a falon egy fémkarika, mint az ősi kapukon a kopogtató, ami a két világ közötti határt jelképezi. Megjártuk ezek szerint a poklokat, a lassan beszüremlő fényből tudom, hogy megúsztuk, ismét örülhetünk a világosságnak. Vezetőm még mindig nem akar megszabadulni tőlem. Kérdezget, ki vagyok, honnan jöttem, mit csinálok itt. Kiderül, hogy még tervezem Kiotó meglátogatását is, amire kiböki: ő odavalósi. Feljegyzi a telefonszámát és az e-mail-címét. Írok is neki, de beigazolódik a sejtésem, férfiként lennék érdekes számára, ám nem viszonoztam az érdeklődését.
Őt nem látogatom meg, de az éppen Kiotóból ide száműzött Michizane – avagy Tendzsin: a tanulás istenének templomát, a Dazaifu Tenmangut igen, amely a vizsgára készülő diákok kedvelt zarándokhelyévé vált; itt imádkoznak a sikeres megmérettetésért. Örülök, hogy az én vállamat most nem nyomják ilyen terhek. Ezzel a higgadt érzéssel bóklászok a szilvavirágokkal szegélyezett hidacskákon a templom kertjében a teljesség érzésével. Néhány nap múlva ugyanis a Michizanénak szentelt Kitano Tenmangu templomot is meglátogatom majd Kiotóban, ahol ugyancsak az istenség kedvenc virágai, a szilvavirágok nyílnak.
A Dazaifu Tenmangu és az imádkozó diákok, Fukuoka
Este a szállásomon nézem a lecsorgó esőt a hagyományos építésű apró házak tetőcserepein és tervezek. Reggel is eseget, de éppannyira nem zavar, mint Gilt az Éjfélkor Párizsban című filmben, sőt. A Nanzoin templom 41 méter hosszú fekvő Buddhája a legnagyobb bronz szobor a maga nemében. A bambuszerdő előtt könyököl, fejét tenyerén nyugtatja, szeme csukva. a túlvilágra készül. Számítanak a télen ide zarándokló hívekre és turistákra, ezért a szobor előtti tágas tér túloldalán üveges melegedőt alakítottak ki, ahonnan szárazon lehet szemlélni a halálba készülő megvilágosodottat. Ahogy máshol, itt is akad társaságom. Ezúttal két ifjú érdeklődik, honnan érkeztem. Megszoktam, hogy angolul szólítanak meg, amire rendszerint japánul válaszolok, de mint kiderült, nem értették, mivel – hirtelen észre sem vettem – ők is külföldiek, Koreából érkeztek. Tudják, hol van Budapest, sőt a Margit hidat is ismerik. Ránézek a 300 tonnás alakra, majd újra rájuk. Nagyon szomorú eset történt ott, sajnálom a szerencsétlenül járt turistákat, akiket valószínűleg láttam is előző este a buszukban. Nekik is előadtam, mi járatban vagyok.
Másnap ismét korán kelek, vár Kumamoto. A szállásom a pályaudvar közvetlen közelében van. Ahogy eddig, épp csak megszabadulok a hátizsákomtól, valahogy megtalálom a megfelelő buszt, amely tekergős utakon, apró falvak közt visz az Unganzendzsi templom közelébe.
A legnagyobb fekvő bronz Buddha-szobor, Nanzoin-templom, Fukuoka
Japánban a frekventált helyeken mindent feltüntetnek, itt azonban a Buddha háta mögött semmilyen információ sincs. Két út közül választhattam. Ha elrontom, a célomat is elszalaszthatom, mert ezeken a távoli helyeken nem jár ötpercenként a busz. Egyetlen esélyem van, ha vissza is szeretnék jutni. Három-négy ház áll a közelben, teljes a csend, de az egyik udvarában szöszmötölésre leszek figyelmes, egy idősebb asszony szorgoskodik. Távolról odaszólok már, nehogy a közelében keltsek ijedelmet.
Eligazított, megköszöntem és elindultam az óriásbambuszos földúton, mely narancsligetben folytatódott itt-ott zsebkendőnyi rizsfölddel váltakozva. Jellegzetes formába összegyűjtött rizsszalma jelezte a gondos gazdák keze munkáját. A magaslat tetejére érve tudtam, megérkeztem.
Írja: Dominka Ede Harald
