MÁSFÉL HÓNAP(JA)
élünk ebben az új rendszerben. Előtte közvetlenül néhány napot Budapesten töltöttem közös könyvbemutatón a Károlyn (Kötelezők emelt szinten), amit egy magyartanári továbbképzésbe illesztettek. Teli padsorok, büfé – majd egy színházi előadáson az Ódryn (Művészet) zsúfolt pici teremben, és sétáltuk be a Tabánt egy volt hallgatómmal Tandori és mások nyomain. A szokásosan jóleső, havonta ismétlődő kulturális, baráti portyázás fővárosunkban. Kis somogyi kitérővel értem vissza. Akkor ért az országba a vírus, pár napja volt csak a levegőben, de a gyógyfürdőben, a szállodában már alig lézengtek. Az erdőben pedig, a lélegzetelállító természetvédelmi területen, ahol tanösvényeken és lombok közt, lombkoronaszinten húzódó függőhídon haladtunk át, senki.
Ragyogott a nap, a rügyek pattanás előtti állapotban. Még minden csupasz volt, szürke és barna, zöldek csak az örökzöldek. Szürreális tájban barangoltunk naphosszat. Kiterjedt mocsárvidéken: a civilizáció diadala, hogy fapallókkal hidalták át, sőt hatalmas területen egybefüggő faplatóval. Szó szerint a mocsár, a láp fölött jártunk, s a sás, nád közül meg-megpillantottuk a csillámló víztükröt.
A vidraparknak csak egy kis részét járhattuk be (vidrákat azért láttunk), így maradt időnk: a Google egy szoborparkra irányította a figyelmünket. Sem turisztikai táblák, sem prospektusok nem segítettek abban, hogy tudjunk róla, mégis megtaláltuk. Ez volt csak igazán a holdbéli táj. Faszobrok, óriási térben, rengeteg, sokféle. Tradicionális-magyaros, nonfiguratív vegyesen. Ám mind – fából. Kicsik és nagyok, egyesek közülük egészen azok: többméteres kiterjedésűek minden irányban. Nemcsak hogy magasak, de ami lélegzetelállító: bonyolultra megszerkesztett, egymásra épülő, önsúlyukkal és konstrukciójukkal éppen egyben maradóak.
Elképedve jártam be a majd egy négyzetkilométernyi teret. Ami az enyészeté. Látni, érzékelni lehetett, hogy ezeket a faszobrokat évtizedek óta nem kezelték, a fa pedig természetéből adódóan korhad.
Beigazolódott a feltevésem: a rendszerváltás előtt hozták létre, egy itteni nemzetközi szobrásztelep adományozta alkotásait a településnek. Az iroda már zárva volt, így nem tudtuk megkérdezni, miért hagyják így a műveket, miért nem óvják állagukat. E műtárgyak nemcsak szomorúan romlanak, hanem balesetveszélyesek is.
Az a gyanúm, hogy nem vállalták a folytonosságot az új gazdák a cezúra előttivel.
Akkor még nem tudtuk, hogy egy cezúra kellős közepében járunk.
Másnap hirdették meg az egyetemek bezárását – másnapra.
Ugye, ami jót kaptunk előtte, 2020. március 13-a előtt a világtól, nem hagyjuk elkorhadni? Ápoljuk, gondozzuk majd a faszobrainkat?
Írta: V. Gilbert Edit
