Aztán ráfordulok erre a járványra.
Elmondhatatlanul egyetértek a dolgok mostani állásával. Ha Isten lennék, magam se intézhettem volna jobban. Egy láthatatlan kis vírussal térdre kényszeríti a világot. Minden elismerésem, akkor is, ha laborból intézték, akkor is, ha véletlen alakult ki. Beszéltük is egy kolléganőmmel, hogy soha jobbkor nem jöhetett volna ez a karantén. (Neki is van egy enyhe spiri beütése, na.) Mert mindketten csak muszájból éltük már az életünket úgy, ahogyan éltük. Megnyugtatott a vele való beszélgetés, hogy nem csak én vagyok teljesen a perifériára csúszva. Aki foglalkozott mással is az elmúlt években, mint az önmarketinggel és a menőzéssel, az érezte, muszáj volt éreznie, hogy ez a talmi csillogás nem tartható sokáig. Ez így már nem mehet tovább. Hogy évek alatt duplájára emelkedtek az ingatlanárak. Hogy semmi nem elég. Hitel kell, mindenre, még a gyerekre is. A harácsolás, az egyre növekvő éves tervek a fenntartható fejlődés arcpirító hazugságernyője alatt (ugyan már, ne röhögtessenek, milyen fenntartható fejlődésről beszélünk, ha a már teljesen letarolt természet és anyaföld kárára még rádobunk néhány százalék kitermelendő hasznot? mikor fogja végre egy cég bejelenteni, hogy ő bizony nem fejlődik sehova, nem kell több nyereség, pont megelégszik annyival, mint a tavalyi eredmény, na az lenne fenntartható, ez, amiben pörgünk, ez nem fenntartható, és még most is csak arról szólnak a gazdasági hírek, hogy melyik országnak mennyivel kell leszámítolni a növekedését). És ebben a multikulti és médiamenő világban mi pénzek folynak el a semmire, a nagy rózsaszín lufikra, a semmitmondó konferenciákra, amin max. a szervező húz le vastag hasznot, az arcépítő, időrabló mitttingek, amire nagy műgonddal hetekig készülnek a csili-vili prezentációk, és ugyanúgy nem lesz belőlük semmi, mintha két cigi között beszélnénk róla a dohányzóban, a milliós céges találkozók Európa és a világ különböző pontjain, kinek a hasznára és épülésére? A 2008-as válság után valami olyan szintre duzzadtak meg a marketingbüdzsék, hogy minden jöttment minden agybajára milliókat tapsoltak el a cégek. Mert a brandet építeni kell. Mert kommunikálni kell, akkor is, ha nincs mit. Pazar irodák, amelyekben valaki milliókért tervezett kinyithatatlan ablakokat, pontosan megtervezett tűzriadó gyakorlatokkal. Az open office jegyében azt is hallod a padtársadtól, amit nem akarsz, minden egyen, és minden szürke, de te legyél kreatív, és hozzad a bevételtermelő ötleteket! Ja és prezi is készüljön róla, mert ha nincs prezi, akkor meg se történt. Prezi 10-kor, prezi 3-kor és nagymeeting hétfőn és pénteken. Amíg elvetem a borsót, azon vihogok, hogy lám-lám, milyen jól megvagyunk prezik nélkül is. Hetente egyszer beszélünk a főnökkel, 20 percet. Így is lehet, lehetne, de akkor miből épül a vezetőke egója? Amit ma munkahelynek hívunk, az többnyire nem más, mint arcépítés, amihez a többiek asszisztálnak. Szépen felépített struktúra és hierarchia a portástól a vezírig, a HR-től a büféig, hogy rendszerkinézete legyen, de végül is csak színjáték az egész és miért? Ja igen, mindig elfelejtem: termelünk és jelentős értéket állítunk elő. Ha csak az irodabérletet megspórolnák a cégek, mennyivel több juthatna a közösbe vagy valódi, hosszútávú fejlesztésekre?
Lám, a mi látogatottsági számaink az egekben, pedig alig 1–2 órát ülök a gépnél. Kint vagyok a levegőn, már a Nap is megkapott, mozgok, fogyok (!), visszatérő rigóbarátaim vannak, nyílik a tulipán, bimbós az orgona. Ha értelmes emberek vennének körül, akkor még azt is mondhatnám, hogy nem kell ennél jobb. De ez a vidék. Megszoksz, vagy megszöksz. Pontosabban, megszoksz, és már az igényeidről is lemondasz, vagy bemész a városba. Vagy: kitelepíted a barátaidat is.
Megtámaszkodom a kapa nyelén, körbenézek az utcában, és konstatálom, hogy itt semmi sem változott. A házak viseltesebbek, akik húsz éve még aktívak voltak, most nyugdíjasok, akkor se sokat beszéltem velük, most meg pláne. Sok öreg meghalt, jött 1–2 új szomszéd, de a nevüket se tudom, nem is látni őket. Erről a vidéki létről akkor se tudnék ódákat zengeni, ha fizetnének érte. A tanya az más. Ahol egyedül vagy és szép a környék, van tó, patak, erdő, kis út, itt-ott, nyomokban, mutatóban még a régi öregekből egy-egy kisház, kis porta, kis farm, kis falusi közösség, az épít. Ez itt, a füves-tujás vidéki egyenutcákba zárt, 70-es évekből ittmaradt igénytelenség ez nem. Én is szeretem a friss levegőt, a kertészkedést, az egyszerű és nagyszerű gondolkodást, de ehhez a léthez meg nagyon urbánus vagyok. A várost is szeretem, a jövés-menést, a kulturális lehetőségek sorát (akkor is, ha épp kultúrvega vagyok), a kávézókat, az utcanevek kiolvasásával bajlódó turistákat, én még a forgalmat is szeretem, az autólámpák elfolyó fényeit az esőben, a kockaköveket, a büdös metrókat. Egyelőre nem hiányzik semmi és senki. Nem akarok nagyon se moziba, se színházba, se a Duna-partra menni. Talán most itthon van lerendeznivalóm. Talán a családdal, az anyámmal kell lennem, talán ez a legjobb most, ami történhet: nézni, ahogy nő a spenót. Már azt se tudtam, milyen is az a tavasz. Visszakaptam a színeket, az illatokat, talán a kedvem is visszajön az élethez.
Nem lehet, hogy mi mindannyian túl sokat akartunk, túl sok mindent áldoztunk fel kacatokért, és csak elméletben akartunk lassabban élni? Kerestük az élet értelmét, a megvilágosodás útjait, képeztük magunkat, miközben csak élni kellett volna, jelen lenni, megélni az évszakokat, rendes, békeidős módon hagyni múlni az időt. Túl sok mindenhez hozzáfértünk? Irreálisan olcsón repültünk keresztbe-kasul a világon, közben élhetetlenné tettünk egy csomó várost, irreálisan túlpörgettük a turizmust és a vendéglátóipart, miközben még mindig emberek százezrei halnak meg éhen és háborúkban. Látni akartunk mindent, és fogyasztani. Ez az elmúlt 30 év (jé, épp egy szaturnuszi ciklus) a tömegek lázadása 2.0. volt.
Vajon összefűzi-e ez a karanténélmény a most itt élőket? Vajon állandósult szókapcsolat lesz-e pár év múlva a Maradj otthon? Okulunk-e ebből, vagy ha elmúlik a járvány, rezignáltan csináljuk tovább azt, amit a kettészakadt idő előtt csináltunk? Lesznek járvány előtti és utáni narratíváink? És születnek majd tanulmányok arról, ki, hogyan élte túl? Amíg kihúzom a slagot azon gondolkodom, hogy talán valamit mégis jól csinálhattam az elmúlt években, mert ímhol, járvány van, munkaidő van, én meg a kiskertemben locsolok és ezt senki se kéri számon.
Írta: Simon Izabella
