még szerencse, hogy nem volt merszem kiültetni időnap előtt a szabadba a zsenge szálacskákat. Alaposan végigstudírozom a rekeszeket, néhány növény teljesen egymásra nőtt, szét kellene választanom őket. Pedig igyekeztem egyenként ültetni a magokat, kijelöltem a helyüket külön-külön, rengeteget pepecseltem vele, mégsem sikerült kellőképpen a művelet. Máris jelzik: igényük lenne egy kis tágasságra, kell nekik a megfelelő távolság, hogy szépen fejlődhessenek. Na ugye. Mindenről ez jut eszembe. Nem tudok elvonatkoztatni a másfél métertől.
Az éjjel havazott. Szokványos április. Gyönyörű fehér táj, az ablakból a hegyekre látni. A fészbukot megpörgetem, szembejönnek máris a hajnali fotók, friss hóban medvenyomok, valaki a korai órákban az erdőaljban futott. Úgy tűnik, jól időzített, a kerektalpúval nem keresztezték egymás útját.
A napi rutin elkezdődik: palánták locsolása, az elmaradhatatlan reggeli foglalatosság – egyelőre benn ápolgatom őket. Dicsérem is magam érte, jól döntöttem, még szerencse, hogy nem volt merszem kiültetni időnap előtt a szabadba a zsenge szálacskákat. Alaposan végigstudírozom a rekeszeket, néhány növény teljesen egymásra nőtt, szét kellene választanom őket. Pedig igyekeztem egyenként ültetni a magokat, kijelöltem a helyüket külön-külön, rengeteget pepecseltem vele, mégsem sikerült kellőképpen a művelet. Máris jelzik: igényük lenne egy kis tágasságra, kell nekik a megfelelő távolság, hogy szépen fejlődhessenek. Na ugye. Mindenről ez jut eszembe. Nem tudok elvonatkoztatni a másfél métertől.
Olvasom a cikkeket az én-időről, valahogy azt szűröm le, hogy mindinkább az én-térről kellene beszélni. Könnyű nekem, itt van hová terjeszkedni, kivonultunk családilag vidékre, mindenki kényelmesen tud létezni a másik zaklatása nélkül. És mintha itt az élet alig változott volna valamit az elmúlt hetekben. Az említett napi rutin sokat segít ebben, az állatok és a növények nem mindig vesznek tudomást az új helyzetről. (Bár erre is láttunk sok ellenpéldát, a kiüresedett utcákon felhőtlenül ugrándozó kenguruval, kasmírkecskékkel.)
Arról beszélnek most épp a műsorban – félfüllel hallgatom –, hogy az 1990 után születettek nem nagyon foglalkoznak a közügyekkel, talán nem annyira érzékenyek a társadalmi problémákra. Eltűnődöm, néhányszor valóban észleltem ezt, bár rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy mi, korábban születettek ragaszkodunk hozzá, hogy így legyen. „Érezzék jól magukat a szabad világban, ne kelljen nekik megtudni (megtapasztalni), hogy milyen az, ha”… – és itt felsoroljuk egy rakás sérelmünket. Nyilván nekik már nem is kell szembesülniük ugyanazokkal a történésekkel. Másfajta kihívások vannak. Nagyon érzékenyek például a környezetvédelmi kérdésekre, sokkal figyelmesebbek, fegyelmezettebbek a mi generációnknál ilyen téren, ezért hálásak lehetnénk. Az idei évben erőteljesen előtérbe került (újból) a társadalmi rétegek elhatárolódásának a problémája, ez is nagyon foglalkoztatja őket, és mintha a legutóbbi, 2020-as Oscar-gála is erre éleződött volna ki leginkább, lásd az Élősködők vagy a Joker példáját, a rengeteg díjat, amit ezek a filmek besöpörtek.
Távol kerülök hirtelen Hollywoodtól, Hörcher Gábor dokumentumfilmjét nézem, a Driftert, Steinbach Ricsi történetét – rendkívül erős szociális problémákkal szembesít. Itt aztán belefolyik a fejlődéssztoriba a család, az iskola, a kisebbségi lét, a rendőrség, az igazságszolgáltatás. A rendező sikertörténetnek nevezi, én is annak mondanám, bár nem afféle „egyenes pályán halad a cél felé”-klisé. Ahogyan a cím is mutatja, Ricsi sodródik, csúszik, többnyire látványosan, van benne valami tiszteletet parancsoló vakmerőség. Hörcher Gábor öt éven át követte, filmezte a család életét, testközelből; 200 óra anyagából vágott össze 72 percet, célirányosan a rali-álomra fókuszálva. Az évek során rengeteg mellékszál fonódott bele a történetbe, volt, ami annyira erősen (apa-fiú kapcsolat), hogy a főcselekménnyel párhuzamosan követhetjük ennek fejlődését. Hitelesek a szereplők, nagyot dob a film értékén az, hogy a rendező elmondása szerint Ricsi „nem cenzúrázta magát forgatás közben”, „nem akart kivetetni velem jeleneteket a vágás során”. Örökérvényű sztori: hogyan tudsz kiemelkedni egy adott körből, követni az álmaidat, mikor minden ellened szól. Olvasom, hogy megjelenése idején turnét szerveztek a filmnek börtönökben, javítóintézetekben, vidéki iskolákban; kíváncsi lettem volna a fogadtatásra, ezzel kapcsolatban nem találtam tudósításokat vagy interjúkat.
Napi alkotás (film, színdarab) megtekintése kipipálva, indulhatok a konyhába, hogy ne vesszenek kárba a rutin és az évek, ahogy Szűcs Krisztián meg Lovasi András mondaná. Bár mostanában Lovasi nevére nem ez a dal ugrik be elsőként senkinek, azt hiszem.
Írta: Rancz Edit
