Amikor tavaly augusztusban lélekben már Kínába készültem lektorkodni egy egyetem magyar szakjára, a BKV-n zötyögve jobban felfigyeltem a kínai feliratokra, igyekeztem hozzászoktatni a szemem a látványhoz. Már többször átrepültem Japán miatt e hatalmas ország, illetve civilizáció felett, a hónap végén először léphettem e különös világba.
Peking, Sanghaj vagy Hong Kong – kérdezték tőlem az utam előtt, hiszen ennyit ismer az átlag magyar Kínából. Pontosabban most már még egy várost, Vuhant, illetve annak is csak az árnyoldalát. Csungking – feleltem, amire minden alkalommal vállvonogatás volt a válasz. Nem ismerjük, holott állítólag ez a legnagyobb város a világon, túltesz Tokión is, területe két megye híján magyarországnyi, lakossága harmincmillió.
Megérkezve a még tartó szubtrópusi nyárba csöppentem, ami szerencsére már ismerős volt Japánból, nem ért akkora sokként, mint ahogy többen elcsodálkoznának, akik a hazai forró nyárra panaszkodnak. A kellemetlen hőérzet mellett a falánk szúnyogok is mindenhol kiszúrnak az emberrel. Mindezt a pompázó vegetáció ellensúlyozza, csodás virágok mindenfelé.
Kínában minden érdekes: az is, ami tetszik, az is, ami nem, sok minden más, mint nálunk. A metróhoz igyekezve biztonsági kapu fogad, átvilágítják a csomagokat, külön a kezemben szorongatott vizet. A peron szélén plexifal védi az utasokat, amit szintén Japánból ismerek. A továbbiakban is még számos ismerős jelenséggel szembesülök, amelyhez hasonlót a szomszédos szigetországban tapasztaltam, jelentősen mérsékelve a kultúrsokkot. Azért van különbség is. A kinyíló metróajtókon beözönlik a tömeg, egyszerre a kiszállókkal – és ami a csoda, mindez fennakadás és bosszankodás nélkül működik. Az utasok jelentős része a telefonját bámulja, illetve hallgatja, sőt a mellette állók is kapnak a zenéből, amiben senki sem talál semmi kivetnivalót, ahogy a videójátékból kiszűrődő Julius Fučík A gladiátorok bevonulásának folyton ismétlődő taktusa se irritál senkit. Az ülőhelyekért mindig nagy a versengés, ám a kisgyerekeseknek, idősebbeknek gondolkodás nélkül átadják a helyüket. Kijutva a felszínre megkönnyebbülve lélegzek fel, megtehetem, mert a riogató szmogos városi képek nem itt készültek, a füstköd helyett csupán köd borítja sokszor a várost. Még jobb a helyzet a kampuszon, mely a hegy oldalába épült.
Az egyetemen
Tanári lakást kapok. Az épület nem a legújabb, de két szobám is van, új ágyneműt is vettek nekem, meg is ágyaztak, minden működik, minden van, ami kell. A falakon ugyan ott éktelenkednek az előző lakó(k) életének bizonyos emlékei, de legénylakásnak több mint kiváló, az egyik ablakból a lent elterülő hatalmas város egy szegletét látom, a másikból a díszes kínai papíreperfákon csemegéző színpompás madárkák szórakoztatnak. Biztos van olyan, aki húzná a száját, én úgy érzem, nagyon jó dolgom van, és amikor látom, milyen kis helyre zsúfolódnak be a diákok, valósággal elszégyellem magam. Idegennyelvi egyetem, következésképpen a hallgatók jelentős része lány, ebben a csacsogó és mosolygó áradatban tartok én is az órámra. A magyar szakosok többsége most éppen ösztöndíjjal Magyarországon tanul, ezért családiasan vagyunk. Amivel a legtöbbször szembesülök az órákon, az az, hogy Kína tényleg nagyon más világ, és hiába töltöttek egy évet a diákok nálunk, az európai kultúra számos, számunkra evidens pontja ismeretlen marad. Sebaj, van bőven miről beszélgetni. Ugyanakkor találunk olyan területet is, ahol olyan otthonosan érzik magukat, hogy túltesznek sok középiskolásunkon is. Jártak a Nemzeti Galériában, igen jól emlékeznek a képekre, de más hazai festményeinket is meglepő biztonsággal értelmeznek. Vagyis nem feladatokkal nyűglődünk, hanem képeket nézegetünk, ám a véleménykifejtésben – ráadásul a művészet területén jócskán belül – igencsak imponáló szinten járunk.
Írja: Dominka Ede Harald
