Először is nem hinném, hogy a személyes történetem sokakat érdekelne, csak azért nyilatkozom meg, mert felkértek rá. A felhívás a megváltozott kultúrafogyasztási szokásaim ecsetelésére szólt, hát akkor nézzük, mit is fogyasztok mostanában.
Március 13-án költöztem haza Budapestről, a fővárostól alig egyórányi autóútra fekvő, még agglomerációs övezeten belülinek számító nagyközségbe. Haza, a nyolcvan pluszos anyámhoz és a mellette ikerházban élő testvéremékhez, így voltunk, vagyunk mi egy udvartartás.
Ki vagyok én?
42 éves vagyok, nő, egyedül élek, hogy miért és hogy alakultak ennyire szerencsétlenül a dolgok, azt most hagyjuk, elég, ha én töprengek ezen ébren töltött óráimból jónéhányat. Egy egészségügyi portált szerkesztek, ebből kifolyólag már január elején láttuk, tudtuk, hogy baj lesz: jöttek a gyanús videók és hírek Kínából, gyakorlatilag mi azóta éjjel-nappal ezen a témán pörgünk. Február végén – épp egy nálam fiatalabb sráccal randiztam, ő mutatta nekem a mobilján, hogy nézzem már meg – Olaszországban kifosztották az emberek a szupermarketeket. Nem volt egy nagy érzelemcunami ez a randi, de azt nem gondoltam volna, hogy sokáig ez lesz az utolsó kép és élmény, ami a normális, még az „azelőtti” időszámítás utolsó emlékeként megmarad bennem. Onnantól kezdve ugyanis nálunk is megborult a közhangulat. Pontosan emlékszem a dátumra: február 27. volt, a kormány ekkor kezdte kidugni a fejét jól olajozott gépezetéből és kezdett el körbetekinteni, hogy itt meg mi a fene történik. Akkor már leadtam egy nagyobb tartósélelmiszer-megrendelést a teszkónak, tudtam, hogy se időm, se kapacitásom nem lesz a bevásárlásra, úgyhogy a felvásárlási lázból is kimaradtam. Két hétig tartott, mire a cégnél is – egyébként zökkenőmentesen – átálltunk home office-ra. Mivel én az online médiában dolgozom, sok melónk ezzel nem akadt, mindössze a számlázást és a közös meghajtókat kellett távelérésre átállítani.
Karantén? Fel se tűnik…
Két hetem volt arra, hogy mérlegeljek, mi legyen: költözzek haza, oda, ahonnan 20 éve alapos indokkal eljöttem és csak hétvégente ugrottam haza családlátogatóba, vagy maradjak Pesten és 50 négyzetméteren kínlódjam végig a hónapokig tartó karantént. Szeretek egyedül élni, megszoktam, inkább az zavar, ha valaki hosszabban időzik nálam, ezzel nem lett volna gond. De a berobbanó tavasz, a friss levegő, a napfény, kék ég, madárcsicsergés, tevés-vevés a kertben eldöntötte a kérdést. Kultúrát már régóta csak szőr mentén fogyasztok. Egykori bölcsészként, könyvbuziként, értelmiségi pályára vágyó szellemi munkásként rémes ezt bevallani, de így van. Szépirodalmat alig olvasok, inkább csak verseket, rövid novellákat, önsegítő könyveket, szakkönyveket. Becsületemre legyen mondva, hogy tévét se nézek. Ez a netflixes, sorozatos dili is elkerült. Mondhatnám, hogy az évek óta szellemi partnerek nélkül töltött, mókuskerékmeghajtású mindennapjaimban belefásultam a magammal való dialógusokba. Meguntam, hogy állandóan keresgéljek egy épp ráérő ismerőst, akit elcibálhatnék moziba, előadásra bármire. És meg is öregedtem, azt hiszem. Sokszor csak bejelöltem egy engem érdeklő eseményt, de aztán délután mégis inkább hazafelé vettem az irányt. Az én szellemi karanténom, így értve, már évek óta tart. Ez a kis kijárási korlátozás meg se kottyan. Lelkileg-szellemileg ennél sokkal lejjebb vagy izoláltabb világban élek elég régóta. Valamelyik pszichológus mondta, hogy vannak olyan páciensei, akik örülnek a helyzetnek, mert most legalább mások is megtapasztalják ezt a magányos, izolált életmódot. Valahogy én is így vagyok vele. Őszintén szólva, alig érdekel valami. Lehet, hogy kiégtem, lehet, hogy depressziós voltam-vagyok, lehet, hogy életunt és dögunalmas lettem, vagy ez így mind együtt. Sokat gondolkoztam ezen, hogy vajon mi is történt velem. Életközépi válság? Az biztos, hogy egy ideje érzem: lezárult egy korszak. A gondtalan, a „még bármi lehet bármiből” fiatalos, lendületes, gyerünk-menjünk-csináljuk korszak. Annyi minden nem jött össze, amit szerettem volna és mennyi küzdés és mennyi nekiindulás és újrakezdés… és minek? Nincs körülöttem család, nincs társaság, nincsenek hódolók, nincsenek sikerkönyveim a polcokon. Viszont egy autó árát hordtam önismereti tanfolyamokra, spirituális találkozókra, oldásokra, elvonulásokra stb. És még azt se tudom biztosan elmondani, hogy legalább most már töviről-hegyire ismerem magamat.
Szóval hazajöttem és mi történt?
Mintha a 25 évvel ezelőtti életem, amit az egyetemi évekkel olyan egész életre meghatározósan megszakítottam, az várt volna itt folytatásra vagy befejezésre? – ki tudja. A lányszobámban minden a helyén, úgy, ahogy február elején, a születésnapomkor hagytam, azóta nemigen voltam itthon. Pókhálóból lett több azóta és szobanövényből, mert az összes cserepest hazahoztam.
Hát szóval, itthon vagyok megint! – sóhajtottam fel és volt ebben egy kis nyomasztó gyomorgörcs is, hogy akkor hogyan is és mit is fogok én itt csinálni és leginkább meddig. Azt tudtam, hogy átállok mackónacis üzemmódra. Rendes – értsd: magassarkú – cipőt nem is hoztam haza. Ide? Minek? Ha jól sejtem, akkor ki se fogok mozdulni, max. boltba néha-néha. Egyedül az anyámmal való együttélés aggasztott, mert vele már nehéz súrlódás nélkül jól kijönni. Félig süket, félig vak, és borzasztó akaratos teremtés (ebben én is ráütöttem, sajnos). A kultúrafogyasztási szokásaink, hogy úgy mondjam, eléggé különbözőek. Anikó show, Balázs show, török sorozat, brazil sorozat megy itthon, mind emelt hangerőn, hogy hallja. Meg paralel a Kossuth Rádió. Ez ad keretet és tartalmat az enyémnél még értelmetlenebb, itthon töltött, nyugdíjas napjainak. Egy ideig szóltam, hogy vegye halkabbra, aztán megkönyörültem: ő legalább élvezi, amit néz. Amit odatálalnak neki, azt jóízűen, cuppogva elfogyasztja. És mivel a szobája a konyhával szomszédos, én főzés közben akaratlanul is értesülök a remek Juan-Miguel csodatetteiről, aki visszaadta a hirtelen megvakult szerelmének a látását, vagy arról, terhes-e Bahar, a török lány, akinek a nővére is ugyanarra a pasira hajt.
Médiafogyasztási szokásaim így a fél füllel hallott sorozatokra és a mindennapos, operatív törzsi gyűlés sajtótájékoztatójára redukálódik. Kolléganőmmel megbeszéljük a híreket, aztán irány a kert. Szerencsére az ad elég munkát.
Szántok-vetek, ások, kapálok, locsolok, irtok mindent, ami nem odavaló és dédelgetem, amiből még lehet valami. Jót tesz most a kerti munka. Meditációnak is elmegy, és egy jó kapálás, azt hiszem, felér néhány óra önismereti workshoppal – ráadásul ingyé’ van. (Mondjuk, ez nem igaz. 3250 forintért vettem új kapát a Gazdaboltban. Menő kávézók helyett, most ilyen helyekre járok, jó mi? Múltkor a festékboltban voltam, akkor épp a teraszkorlátot szedtem le és kentem át teak lazúrral, találgatták, hogy ki vagyok. Én meg direkt nem segítettem, úgyse jönnek rá.) Egy jó kapálás biztos, hogy a világbékét is elhozná. Nekem az is elég, ha a saját lelki békém helyretenné. Mert persze az aszályos földdel való küzdelem közben jár az agyam, hogy mi miért történt az életemben, peregnek a dialógusok, a munkahelyi viták, lassan kirotálok magamból mindent, ami rágott belül.
Írja: Simon Izabella (folyt. köv.)
